Hehe, 4:44:44. :-) A beszámolóm kissé hosszabb lett, mint gondoltam...

   Zöld 45 másodszor

   Szimbolikus jelentőségű volt számomra a tavalyi Zöld, az első negyvenötös túrám, ahol talán a legjobban megtapasztaltam, hogy vesztett helyzetből, a holtpontokon és a feladási szándékon túl is lehet még szintidőre teljesíteni. Szokásomtól eltérően ezért most a tavalyi túra kitűzőjével indultam el.

   Az indulás minden jobb szándékom dacára szinte percre pontosan úgy sikerült, mint tavaly, azaz a rajt zárásakor, 8 órára értem oda autóval a Farkasréti térre, s pontosan ugyanott parkoltam le. Nem megy ez másképp, nem lehet olyan korán kelni, hogy odaérjek valahová. Az eredeti tervem az volt, hogy lazán lesétálom az egészet, de menet közben ez módosult, s arra játszottam, hogy a rajtzárás után néhány perccel indulva folyamatosan zárás előtt néhány perccel érintsem a pontokat, és a tavalyihoz hasonlóan kicentizve a cél zárását érjek be este hétre – mindezt különösebb hajtás nélkül. Az időjárás nagyon hasonlít a tavalyihoz (amikor azt jegyeztem fel, hogy a sapkámat csak akkor vettem le, mikor éppen el akarta fújni a szél). Most is kemény hideg van, csak most még hó is, ennyivel fejlettebb a pálya a tavalyinál.

   Nyolc óra ötkor sikerül elindulni, egy perccel később, mint tavaly. Kicsit ünnepi ez a túra, ezért igyekszem minél többször visszaemlékezni az előző teljesítésre. Az első kanyarban (ott, ahol tavaly is) krémet kenek az arcomra és a kezemre a szél és a hideg ellen. Közben végiggondolom az útvonalat, hány helyen szoktam haldokolni a Zöld és a Tojás túrákon. Az első az Apáthy-szikla lesz, aztán a Gugger-hegyen a kilátó, aztán a Hármashatár-hegy oldala, majd Solymár, és rögtön utána a Zsíros-hegy emelkedője. Le a hegyről Nagykovácsiba lejtő jön ugyan, de hosszú és utálatos aszfaltúton, majd a Telki felé menő úton az a végeláthatatlan nagy nyílt rét az erdő széléig. Most menni fog. Nem rohanok, egyedül amúgy sem tudok nagy tempót tartani. Inkább igyekszem felidézni az ismerős helyeket. Mégis meglep, amikor az Ördögorom felé az aszfaltot elhagyva emelkedni kezd az út. Nagyon szép ez a kis meredek, meg a fölötte levő plató is; teljesen elfelejtkeztem róla, hogy ez itt van. Hihetetlen, hogy bent a városban milyen jó kirándulóhelyek vannak. Az első ponton az őr elképesztően sokat szerencsétlenkedik a pecsételéssel és adminisztrálással, még nem tudom, hogy ez végig így lesz. A füzet sokat romlott tavaly óta, valami ortopéd módon kell hajtogatni, persze a pecsétes emberek rossz szokása szerint minden pontot áthajtják és úgy hagyják. Még jó, hogy nem mindenhol tolnak le, hogy ott van kinyitva, ahol olvasom. Viszont az egyesület bemutatkozása a főoldalra került, azt könnyebben lehetne hajtogatás nélkül olvasni.

   Az öntöttvas háromszögelési pont a gerincen nem szerepel a térképen. A felirata szerint 282,868 m a magassága az Adriai-tenger felett. (Nem tudom, meddig mérték az Adriától a magasságot, de az Új magyar Lexikon 1962-es kiadása még így tudja, és a nadapi alapponthoz viszonyítja a magasságokat. Ma már a Balti-tengertől mérik.) Ezután meredek, havas-jeges lejtő következik, az első a mai napon. A mezőny vége felé a hóban mindenhol ki van taposva az út, de a jeges részek is jegesebbek a sok taposástól. Kapaszkodás, csúszkálás, jajgatás és félés a főbb tevékenységeim; ötös-hatos sebességről persze szó sem lehet, hiába a lejtő. A mérleg így áll: az ágak közül, amelyekbe kapaszkodtam, egy eltört és a fejemre esett, egy elszakadt a kezemben, és jól megcsúsztam, egy pedig pont a szemembe csapódott. Végül sérülés nélkül sikerül megérkezni a lejtő alján a „hídhoz”: a Farkas-völgy alján keresztbe fektetett és korláttal ellátott csővezetékhez.

   A tévétorony alatti havas rétről visszatekintve csodálatos panoráma nyílik, de a pára miatt sajnos nem lehet fényképezni. Utólag reprodukálva a Csíki-hegyek, Budaörs és a Tétényi-fennsík lehetett a látvány tárgya. Az úttörővasútnál sajnos újra kell kötnöm a bakancsot, amihez le kell applikálni a lábszárvédőket is – legalább öt perc veszteség. A ponton amúgy is tetemes hátrányom volt a tavalyi részidőhöz képest, ami a terepviszonyoknak tudható be. Meglepetésemre egy rövidnadrágos futó jön szembe; úgy látszik, vannak itt még a teljesítménytúrázóknál nagyobb őrültek is.

   A Normafa lejtőjére érve olyan kilátás fogad, hogy kénytelen vagyok megállni és előbányászni a fényképezőgépet. A látvány csak két képre fér el, az elsőn a Hármashatár-hegy, a másodikon a János-hegy; csak utólag kapok észbe, hogy a Tündér-szikla aligha le nem maradt. Az Anna-réttől a Tündér-szikláig megint meredek lejtő következik, már előre félek tőle, de ez itt a síelőknek köszönhetően jól ki van taposva, az előzőnél kényelmesebben járható. A pontra az elméleti zárás percében érkezem.

   Persze nincs ttúra kavarás nélkül; ezúttal a Libegő alatt áthaladva figyelmetlenségből elhagyom a zöld jelzést, és egyenesen megyek tovább az aszfalton emlékezetből; csak az a hiba, hogy mikor legutóbb a Tojáson erre jöttem, akkor is épp egy eltévedésből igyekeztem kilábalni. A Budakeszi útnál érek vissza a jelzésre, balról két fiú érkezik épp, akik egyszer már elhagytak. Sokat mindenesetre nem vághattam le.

   A ferenc-halmi pont előtt egy meredek, csúszós emelkedő következik, szintén fényesre taposva. Egyszerre kapaszkodom bal kézzel az ágakba és jobbal a kerítésbe, de még így is nehéz a haladás. Előttem pár méterrel valaki ugyanezt a mutatványt csinálja éppen, és szintén káromkodik. Áthaladok a villamos alatt, el a Cserny kerékpárszerviz utcája mellett. Ezt a részt nagyon jól ismerem. Felnézek a mumusra, az Apáthy-sziklára; most nem is tűnik magasnak. Az idő is megjavult, most egészen kellemes, bár kemény fokokat ígértek. Nekilódulok a hosszú lépcsősornak, és – negyedszer járok erre ttúrán – most először sikerül meghalás nélkül fölmenni rajta. A kilátás változatlanul gyönyörű. Visszatekintve szép darabot belátni az eddigi útból. A szikla után a pad következik, ahol tavaly a vízhólyagjaimat ápoltam. Most elsétálok mellette, bár a tempóm nem olyan, amilyennek lennie kellene, de nem nagyon aggódom, mert jó erőben érzem magam.

   A Nagybányai úton túl kellemetlen meglepetés fogad: a Hármashatár-hegy „baltás gyilkosa” kiterjesztette a tevékenységét a Gugger-hegy vidékére is, a zöld körséta és a zöld jelzés helyén is csak kaparás látszik. A kilátóig azért könnyen feltalálok, de utána az első elágazásban elő kell venni a térképet, egyetlenszer a nap folyamán. Szalagozás nincs. Egy szendvics befigyel, de csak öt percet pihenek. A Szépvölgyi út mentén megint vannak jelzések, talán itt nem mertek baltázni? De túl az úton, a HHH (azazhogy a Kecske-hegyek) oldalában a szokásos kép fogad. Szerencsére itt már szalagoztak a rendezők. Két útitársat kapok, de rádióadó melletti emelkedőn elhagynak ők is. A Hármashatárhegyi úton túl meredek lejtő következik a Farkastorok felé. Ez az az út, ahol még ennél jobb időben is kapaszkodva szoktunk leereszkedni. Most az összes fogódzkodó dacára kettő darab méretes, rendes magyar szabvány szerinti seggreesést abszolválok, de köszönöm a lekvárt, puhára estem, még kellemesnek is mondható a dolog. Lent a meredek tovább folytatódik a zöld pluszban, ahol a Super 8-on fel kellett mászni, de a mi utunk most szerencsére szintben folytatódik. Társaim, akiket fenn az aszfaltútnál értem utol, ahol elmélyültek egy SMS postázásában, a panorámaúton megint kilőnek és többé nem is látom őket.

   Az egész útvonal egyik legszebb és legtágabb kilátása nyílik itt, még ebben a párában is ellátni a Börzsönyig. Fényképezni sajnos a faágaktól nem lehet. A Virágos-nyeregben most is Balaton-szelettel kínálnak, utána pedig az örökké termő sár emelkedőjén halad tovább a zöld jelzés. Legalább már nincs mínusz. :-) Most igencsak örülök, hogy megvettem és magammal hoztam az új lábszárvédőt. A János-hegy kilátója most elég picinek látszik, hihetetlen, hogy nemrég közvetlenül alatta haladtam el. Lassan haladok, az biztos, hogy nem a mai túrán fogom felállítani a sebességi rekordomat. A jelzések az út nagyobb részén jók és frissek, habár a bizonytalan körvonalak és a szabványnál világosabb színek némiképp amatőr kivitelezésre utalnak. Ahol a zöld rövid időre találkozik a kékkel, majd az első kanyarban elválnak, megismerem a helyet: egyszer itt tévedtem el, és egészen a Rozáliáig lekavartam, aztán a sínek mellett botorkáltam be Solymárra. Most jók a jelzések, és én sem futok, meg már tudom is, hogy itt nagyon kell figyelni. A zöld-kék elágazásban a régi határkő. A felirata az egyik oldalon „Budapest főváros 1878”, a másikon „Solmar”. 12.40 kor, négy és fél óra és kb. 20 kilométer után hagyom el Budapestet. Még mondja valaki, hogy ebben a városban nincs zöld meg levegő!

   A határkő után egy újabb csúszós adrenalinlejtő következik. Fától fáig haladok futva, egyszer meg is állok egy fának támaszkodva lihegni, amit pedig normálisan csak emelkedőn szoktam. Szemközt a Kevély most hihetetlenül magasnak látszik a fák között, először meg vagyok győződve róla, hogy a teteje már valami felhő. Nagy megváltás, amikor szintbe fordul az út. (A magnófelvételen ezen a részen sűrű lihegések hallatszanak. :-)) Innentől Solymárig tömény dagonya az út, főleg az utolsó szakasz a Szarkavár előtt. A Solymár előtti nyílt réten végig lehet látni a Kinizsi húszkilométeres szakaszát a Kevély kezdetétől a Pilisig. Impozáns látvány így egyben. Az idő megint lehűlt, a réten jeges szél fúj. Valami ötödször járok erre ttúrán, de most először látom meg a Szarkavárat. Soha nem értettem, hogy milyen vár van itt; az úton haladva tényleg csak kétszer 1-2 másodpercre bukkan elő, ha éppen ott a lába elé néz az ember a sárban, akkor nem veszi észre a várat.

   Solymár az unalomig ismerős, de ezúttal viszonylag könnyen túlteszem magam az aszfalton. A pont felé közeledve egy helikoptert látok a magasban. Lehet, hogy még mindig a tegnap lezuhant helikoptert keresi – szomorú gondolat. Valahol ezen a környéken tűnt el, soha nem is hittem volna, hogy egy ennyire behatárolt területen ilyen gondot okozhat a keresés, hogy egyáltalán eltűnhet egy légi jármű.

   A kocsma előtt különbusz parkol – csak nem a húszas résztáv megfáradt leküzdőire vár? Ezt nevezem luxusnak. Rászánnám magam, hogy odabent beruházzak egy teába. Határozottan közlöm a kívánságomat a pultossal, aki – idáig ránézésre felnőtt férfinak tűnt – nyávogva válaszol: „Ájszteaaaa... citromos teaaaa....” Nem, mondom, én teát szeretnék. A fene fog milliókat költeni az ájsztea nevű, teljesen feleslegesen feltalált löttyre! A fickó erre mentőötletként felajánlja, hogy megmelegíti az ájszteát. Ami persze még nem tenné sem teává, sem olcsóbbá, csak groteszkké, azért meg nem fizetek. Végső kétségbeesésében megfordul a fejében, hogy lehet teát főzni, de ahhoz még kellene neki öt perc, annyit meg a fene akar dekkolni féltávnál. Végül kiegyezünk két deci paradicsomlében, az legalább az, aminek mondja magát, és nagyon szeretem, a kálium meg úgyis hasznos a túrán. A meleg tea ugyan jólesett volna, dehát abban nincs üzlet a mai világban. Enni nem merek, csak egy kis csokit, mert emlékszem a hosszú, ronda emelkedőre, ami következik.

   A Törökkút utca továbbra is meredek és unalmas. A falu végén egy pillanatra nem ismerem meg a helyet, ahol kanyarodni kell, aztán rájövök, hogy megvan az, csak a kanyar utáni erdőség most vízszintesen felstószolva és méretre vágva hever az út mellett, azért olyan furcsa. A zsíros-hegyi úton érdekes képződmények láthatók: több száz jégbe fagyott lábnyom. Arra tippelek, hogy a fagypont körüli időben a hó letaposódott és a nyomástól éppen megolvadt egy kissé a bakancsok alatt, és így betömörödve fagyott meg. A „kedvenc” emelkedőmön is túljutok. A Zsíros-hegyen süt a nap. Az idővel kezdek rosszul állni, de a futást egyetlen porcikám sem kívánja. Megpróbálok a lejtőn minél erőteljesebben masírozni Nagykovácsi felé, és szokás szerint meglepetésszerűen ugrik elém a pont még a faluba vezető úton. Végre meleg teát adnak (tavaly hideg málnaszörp volt, mintha tavasz lenne), és két kisebb zsírosdeszkát is benyomok. Tavaly ezen a ponton éppen a meghalás határán, a harmincas táv részideje körül haladtam át. Itt találkoztam Julival, aki végig hajtott, s így értem be időre. Egyfolytában a fülemben cseng Juli aggódása, hogy sötétedésig el kell érnünk a szalagozás kezdetét. Most is hasonló a délután állása, tehát érvényes a tavalyi figyelmeztetés, csak most egyedül kell tartanom a sebességet.

   A Telki felé menő úton épp négykor érem el az erdő szélét, ahol a zöld háromszög elágazik. Most megkapom a kidőlt fákat (miért pont itt ne lennének? a Mátrában és a Börzsönyben is megküzdöttem velük), de szerencsére a réten át, az egész mezőny által kitaposott ösvényen könnyű kerülni. Az erdőbe érve egészen elképesztő látvány fogad, a csíkosra havazott fák. Fényképezni már sajnos nincs időm, de szerencsére utólag megkapom Ryan fényképét. A jelzésekről valaki (mint kiderült, Larzen) lesöpörte a havat. Könnyű haladni, és szokás szerint élvezem az egyedüllétet a havas erdőben. A lehulló hókupacok és gallyak folyamatosan neszeznek. Vajon ez a fa itt akkor is bólogatna, ha nem lennék itt? Egy pár másodpercig súrolva besüt a már alacsonyan járó nap arany fénye, és elvarázsolja az erdőt. Nem látja senki, csak én.

   Balról egy ember érkezik, valami furcsa úton jöhetett Nagykovácsitól idáig. Alighanem kocsmahivatalokban hitelesíthette a menetlevelét. Lacinak hívják, és ő a seprű. Na tessék, már megint egy túra, ahol utolért a seprű! Kiderül, hogy szervező volt az Eger Csillagán, és rettenetesen boldog, hogy én is ott voltam. Szóba kerül a Tortúra is, megtudom tőle, hogy az egri szakadárok télen is megszervezték az ellentúrát, megintcsak ugyanazon a néven. Együtt jobban megy a haladás. A Nagy-Kopaszon most nincs gond a ponttal (tavaly majdnem elszaladt előlünk, zárás előtt egy perccel úgy kellett utánakiabálni, hogy várjon meg). Egy pár pecsétel, s a maradék cs vitaminjukkal kínálnak. Csak egy nagyon pici kortyot merek inni, de Lacit otthagyom a többivel, hogy majd utolér. A Fekete-hegyekhez érve pazar kilátás nyílik. Talán néhány perccel késtem le a lemenő napot és egy nagyszerű giccsfotó lehetőségét. A Budakeszi–Telki országútnál egy furcsa, kopasz törzsű fenyőfa áll, törzsére kb. 5 méterenként szürke sávokat festettek. Kicsinyke maradék koronájában többméteres nagy zöld szalagok lógnak. Hiába, az országút utánra zöld szalagozást ígértek a szervezők, és itt is van! :-)

   17.38-kor végre megtalálom a szalagozást. Híd ugyan nem volt előtte, ahogy a leírásban szerepel, vagy csak én vagyok vak, de szerencsére a tavalyi emlékeimből könnyen felismerem a helyet. Laci itt ér utol, és megkérdezi, hogy miért nem az áll a leírásban, hogy az irtás szélén van a szalagozás. Hátha akkor könnyebben meg is lehetne találni? Jó kérdés. Tavaly itt vettem elő a lámpát, ez volt az utolsó megállás. Most még elég jól lehet látni, de ahogy aztán beérünk az erdőbe, rohamosan kezd sötétedni. A szalagok egyre nehezebben láthatóak, az út viszont világít a hótól. Laci lámpa nélkül jött, és kicsit majrézik, hogy mi lesz, ha nem találjuk meg a szalagokat a sötétben, ezért nem árulom el neki, hogy van lámpám. Végül egyszer sem kell elővenni, és a szalagokat is mindig megtaláljuk. Hosszú-hajtásnál tíz perccel a hivatalos zárás előtt vagyunk, de mivel nincs mögöttünk senki, a pontőr is jön velünk. Nagy helyismerettel, gyorsan vezet, így sajnos nem sikerül tartani a tervemet, hogy hétre érjek be: már hat óra negyvennyolckor a célban vagyunk. Az időm kilenc perccel jobb a tavalyinál. Az utolsó szakaszon többször sikerül meghúzni a lábamat.

   Amint a buszra felülök, heveny vacogásba fogok. Otthon derül ki, hogy a kabátom és a mellényem is csuromvíz, amitől nem csoda, ha fáztam. Egy bögre teával bevetem magam a kádba, s ha nem esne benne olyan kényelmetlen fekvés, menten el is aludnék.

   A tavalyihoz képest az úttörővasúttól a Gugger-hegyig egyre növekvő lemaradásban voltam, ami részint a hónak és a jégnek tudható be, részint annak, hogy tavaly futottam a lejtőkön, most meg nem. Nagykovácsinál már behoztam a hátrányt és előbb voltam, mint tavaly, az utolsó ellenőrzőpontnál viszont percre ugyanakkor. A rajtban zárás után voltam, Solymáron 39 perccel zárás előtt, az összes többi pontban viszont a zárás előtti percekben, 18 perc a legnagyobb távolság a zárástól.