Valamire azt mondtad a múltkor, hogy egyes dolgokban egyet tudunk érteni. Hát ez például az: a potatoe-man, aki olyan mozgékonyan ül a tévé előtt, mint egy zsák krumpli, rág egy ropit, hogy szomjas legyen, iszik egy sört/kólát, hogy ne legyen szomjas, előhúz egy szobataposót, hogy lefogyjon, és közben nézi a Herkulest mint görög mitológiát, és a Xenát is, hogy rájöjjön, milyen praktikus kerülni a hús-vér nőket, hiszen mennyivel kevesebb baj van a hálón találhatókkal.
Van a Fahrenheit 426-ban (Bradbury, a szám nem biztos) egy tűzoltófeleség, aki a képernyő-falas, interaktív lakásban végtelen családsorozatot néz. Bradbury ezt a figurát már kb. fél százada előre látta. A kereskedelmi tévék nem valamilyen összeesküvés szerint adják ezeket, hanem világjelenségként, érdemes összevetni az RTL-es és egyéb német stb. adókkal, amelyek műsorát a mi lapjaink is közlik. Kicsit előbbre tartanak, főleg a reklámoknál látszik, de az áru ugyanaz. Minél menőbb pelus az egyre kevesebb gyereknek, minél nyúlósabb töltött csoki, minél fogtisztitóbb kefe. A leginkább a szavak (intelligencia, szabadság, szeretet és így tovább) konzekvens elkoptatása háborít fel, fogkefére, csokira lebontva. És a "túl finom ahhoz, hogy adjak belőle!"-felfogás dícsérete! Ilyenkor Schwarzeneggerként tudnék beleropogtatni egy-egy sorozatot a világ legdinamikusabban fejlődő szakmájának, a reklámosoknak tisztelt képviselőibe. Pedig nem tehetnek róla, a kis lélek-bérgyilkosok, ők is csak meg akarnak élni a piacról.