A Rendőrségnek ez az eljárása véleményem szerint sérti az Alkotmány (1949. évi XX. tv.) 13.§ (1) bek.-ben foglalt tulajdonhoz való jogot, az 55.§ (1) bek.-ben foglalt személyi biztonsághoz való jogot, sértheti adott esetben az 59.§ (1) bek.-ben foglalt magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jogot, valamint sértheti a 70./E § (1) bek.-ben foglalt szociális biztonsághoz való jogot.
Mindezen jogok vélelmezett sérelmével kapcsolatban, anélkül, hogy a sérelem konkrétan bekövetkezett volna, csak az általános gyakorlatra hivatkozással az Alkotmány 64. §-a alapján az illetékes hatóságokhoz lehet fordulni egyénileg vagy csoportosan. esetünkben véleményem szerint illetékes hatóság elsősorban a nyomozóhatóságok, a bíróságok, valamint az állampolgári jogok biztosa. Problémás, hogy az első két hatóság konkrét ügy híján elintézendő ügy illetve kereset hiányában elutasíthatja a kérést, bár véleményem szerint a nyomozás törvényességért felelős Legfőbb Ügyésznek kötelessége a nyomozati eljárási cselekmények alkotmány alpján való szabályozása, ezért ha a hatóságokra kötelező érvényű szabályozást kívánunk látni, azt a Legfőbb Ügyésznél kellene kezdeményezni, lehetőleg minél szélesebb körű támogatással.
Illetékes hatóság lehet továbbá az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, aki azonban csak ajánlásokat fogalmazhat meg, bár nem gyakorlat az ajánlásokkal ellentétes joggyakorlat, hiszen azt az országgyűlés a biztos jelentése alapján akár törvénnyel is érvényesítheti.
Valójában a legnagyobb sikerrel az Alkotmány 70.§-a alapján a már előfordult sérelem bíróság előtti tömeges érvényesítése kecsegtat a legnagyobb sikerrel, hiszen az állam valószínűleg csak akkor hagy fel ezzel a gyakorlattal, ha az már többe kerül neki, mint amennyi hasznot a törvénysértő gyakorlat hoz. A bíróság előtti megtámadáshoz egyébként nem kell közvetlenül az Alkotmányra alapítani a keresetet, azt a polgári kárigényekre, illetve a büntetőigényekre kell alapítani, véleményem szerint, mivel ezen problémák alkotmányjogiasítása megzavarná a polgári és büntetőjogok belső kohézióját és esetleg nem várt következtetésekre vezetne.
Már nem alkotmányjogi kérdés, hanem polgári jogelvi doktrína, hogy a jogszerű károkozás nem terjedhet túl annak várható hasznán, azaz esetünkben nem okozható nagyobb kár a gépek elvitelével, mint amennyi az esetlegesen földerített anyagi hátrány és a (nagyon is labilisan mérhető) társadalmi veszélyességből adódó általános hátrány összege. Továbbá, sajnos ezen károk elhárítására az általában elvárható gondossággal kell a károsultnak is eljárni, mely véleményem szerint azt jelenti, hogy a szoftverek eredetiségének igazolására alkalmas bizonyítékokat be kell tudnia mutatni, egyébként a lefoglalás miatt bekövetkezett kárért részben ő is felelős.
A rendőrségi szakértelem hiánya és a számítástechnikának látszó tárgyak válogatás nélküli lefoglalása sérti a Be. 105. §-nak kíméletes eljárást és a szükségtelen károkozás kerülését előíró szakaszát is. Az ezzel ütköző eljárás mindeképpen polgári kártérítés alapja lehet, de sajnos nem alapozza meg a Btk. 255. §-ban foglalt hivatali visszaélés bűntettét.
Nos egyenlőre ennyi. Még egy kérdésem lenne: Tud valaki olyan esetről, amikor a rendőrség által megindított büntetőeljárás eredménytelenül zárult és károkat okoztak ezzel. Számomra ugyanis a megismert esetek alapján úgy tűnik, hogy mindig biztosra mentek. Az esetleges bűnösség, vagy bizonyítékok feltárása egyébként még így sem alapoz meg aránytalan károkozást, de a kár polgári perben való érvényesítése jóval nehezebb, hiszen a kár bekövetkeztében a károsult felróható magatartásának oroszlánrésze volt.
