Nem rossz (mai Népszabiból):

A centrum esélye

A magyar pártpolitika nagy léptekkel halad a kétpólusú rendszer felé. Orbánék 1998-ra sikeresen integrálták a jobboldal szavazóit, s a legjobb úton vannak, hogy 2002-re (a MIÉP kivételével) a jobboldal pártjait is integrálják.
A KDNP-t már bedarálta a Fidesz. Az FKGP is elkötelezte magát a választási szövetségre, s Kövérék azt akarták, hogy ne legyen külön kisgazda lista. Ez nagyon súlyos feltétel, gyakorlatilag az önállóság feladását jelentené; nem csoda, hogy Torgyánék nem szeretnék elfogadni. Ám az elmúlt hetek fejleményei nyomán a Fidesz kívánsága már korántsem látszik annyira irreálisnak. A legfrissebb felmérés szerint a kisgazdák támogatottsága 4 százalékra, a parlamenti küszöb alá süllyedt, s ez még aligha a mélypont, hisz csak félig van benne a legutóbbi hetek botránysorozata. Torgyán pozíciója látványosan megrendült. Az FKGP annyira az ő személyére épül, hogy kiesése a párt azonnali szétmorzsolódásával fenyegetne. Ha úrrá is lesznek a mostani válságon, előbb-utóbb sorsdöntővé válik a két karizmatikus pártvezető közti korkülönbség: 2002-ben Orbán 39, Torgyán 68 éves lesz.

Az MDF már az előző választáson is elbotlott a parlamenti küszöbben, s csak Fidesszel közös jelöltjeinek lendülete lökte át rajta. Ha a Békejobb keretében való önálló indulás helyett ők is a legnagyobb kormánypárt listájára iratkoznak föl, ugyanaz a sors vár rájuk, mint Surjánékra. (Az MDF támogatottsága az elmúlt hónapban ismét 2 százalékra süllyedt; az MDNP esélyei külön már rég nem mérhetőek.)

Jelenleg a MIÉP önállósága látszik a legszilárdabbnak a jobboldalon, de egy Fidesszel való közös kormányzás hoszszabb távon az ő szuverenitásukat is bizonytalanná teheti. A párt léte a kezdet kezdetétől teljesen összefonódik az elnök személyével – végletesebben, mint az FKGP-é Torgyánéval. Csurka kiesése után (a következő ciklus végén 74 esztendős lenne!) nehéz elképzelni hozzá hasonló kaliberű utódot, aki képes összetartani a harcias sereget. Orbán különleges tehetsége, vonzereje és elszántsága révén még erre is alkalmas lehet.

A baloldalon az SZDSZ néz hoszszabb ideje farkasszemet a bűvös 5 százalékkal. Magyar leköszönt az elnökségről, Demszky fellépése sokkolta és megosztotta a pártot. Kuncze lemondásának lehetősége, Fodor kétségbeesett ringbe szállása, Demszkyvel vívott nyilatkozatháborúja a legrosszabb üzenet. Pedig a szabad demokraták már egy október eleji közvélemény-kutatás szerint is alulról szagolják a parlamenti küszöböt. Biztos bejutást csak az MSZP-vel való szoros választási szövetség ígérne számukra, ez viszont ugyanazzal fenyegetné őket, mint a kis jobboldali pártokat a Fidesz gyámsága: a fokozatos beolvadással.

A két nagy pártnak természetesen nincsenek ellenére a fenti folyamatok, sőt – nyíltan és titokban – azon munkálkodnak, hogy azok célba érjenek. Kívülálló (vagy magukat annak mutató) elemzők szerint is kívánatos, ami történik. A kétpárti váltógazdaság a parlamenti demokrácia klasszikus, legfejlettebb és legeredményesebb formája – mondják –, a dolgok tehát a legjobb irányba haladnak. A kis pártok eltűnésén búsulni ostobaság, dilettáns értelmiségi moralizálás.

Ezt figyelembe véve az alábbiakban kizárólag politikai, politológiai, ha tetszik: szakmai ellenérvekre szorítkozom. Az első ezek közül, hogy a kétpártrendszer a parlamentáris demokráciának tán klasszikus, ámde korántsem „legfejlettebb” formája. Abban az értelemben semmiképp sem, mintha az országok többsége efelé a végső „csúcsmodell” felé haladna, s jelenlegi állapotuk úgy volna leírható, mint e „haladás” valamely közbülső állomása. A kétpárti váltógazdaság olyan kivételes szisztéma, amely csupán a polgári demokráciák egy csekély kisebbségét jellemzi. Tiszta formában mindössze három angolszász országban: Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban és Új-Zélandon fordul elő. Az összes többi helyen többpártrendszer működik – a legkülönfélébb variációkban. Koalíciók váltják egymást, mint Németországban, esetleg váltás nélküli, évtizedek óta azonos pártösszetételű konszenzusos hatalomgyakorlás folyik, mint Svájcban (amelynek kormányformája legalább annyira klasszikus és eredményes, mint Angliáé). A kétpárti váltógazdaság speciális körülmények terméke. Viszonylag kiegyensúlyozott – mély szociális, etnikai, vallási és egyéb ellentétektől mentes – társadalmat és homogén politikai kultúrát feltételez. Ideológiamentes, pragmatikus közéletet. Továbbá egyszerű többségi, egyéni kerületi választási rendszert. Magyarországon ennek minden feltétele hiányzik.

A vadkapitalizmus korát éljük, a társadalmi különbségek rohamosan nőttek az elmúlt évtizedben. A cigánykérdés nem pusztán szociális, de egyre súlyosabb etnikai konfliktusként jelentkezik. A fél évszázados erőszakos ateista kurzus után hívők és nem hívők között sokkal élesebb határvonal húzódik, mint a nyugati országokban. Ehhez társul az Angliában teljesen ismeretlen posztkommunista–antikommunista törésvonal, amelynek élezése és a politika középpontjába emelése a legnagyobb kormánypárt eminens törekvése. A szellemi életet megosztó „zsidókérdés” – félig nyíltan, félig lappangva – mélyen áthatja a politikai szférát is.

Kiegyensúlyozott társadalom? Homogén politikai kultúra? Ideológiamentes, pragmatikus közélet? A bonyolult, kiélezett magyar viszonyok között a kétpártrendszer elképzelhetetlen. Vagy ha mégis: csupán a demokrácia súlyos csonkulása árán.

Ami a parlamenti váltógazdaságot illeti, vessünk csak egy pillantást az eddigi három kabinet személyzeti politikájára. Az 1990-ben választott új demokratikus kormány a pártállamtól örökölte a rendőrséget, a hadsereget, a közigazgatási apparátust, a szakszervezeteket, a sajtót stb., hogy Antallék ebben a helyzetben bizonyos pontokon túlterjeszkedtek a politikai szférán, az még indokolható volt, hisz mint mondani szokták: nem egyszerű kormányváltás, hanem rendszerváltozás történt. Hornék még nagyobb méretű személycseréi és pozíció(vissza)foglalásai már nem okolhatók meg hasonló módon, azok a politikai bosszú és a hatalomhalmozás fogalomkörébe tartoznak. Orbánék tudatosan megtervezett és végrehajtott egyensúly-kiigazító stratégiája – a posztkommunista status quo felmondása – ideológiai és morális szempontból igazolható. De konkrét megvalósítása – a minden korábbit túllicitáló klientúraépítés – egyre meszszebb visz a polgári demokráciák gyakorlatától: főként az angolszász modelltől.

A parlamenti váltógazdaság helyett nálunk a parlamenti leváltógazdaság ördögi köre van kialakulóban.

Hogy mi lesz, ha ismét kormányra kerülnek a posztkommunisták, azt nem nehéz elgondolni. Háromszor vernek vissza mindent a Fideszen. Úgy eltakarítják az embereiket mindenhonnan, hogy hírmondó se marad belőlük. Frissen fölállított intézményeiket lerombolják, a helyüket fölszántják és sóval hintik be. Az előző ciklus idején elbízták magukat, nem hitték, hogy elveszíthetik a választásokat. Ha még egyszer nyernek, nem lesznek szívbajosak. Tanulnak Orbán Viktortól: élni fognak a hatalmukkal.

Ha marad a Fidesz, erőteljesebben folytatja, amit elkezdett. Még határozottabban, még kíméletlenebbül építi majd a maga Magyarországát. Nem a polgárit, legföljebb valamiféle kontraposztkommunistát. Különösen akkor lesz ez így, ha Orbánnak a MIÉP-pel kell kormányoznia, amire sajnos komoly esély van. Hogy ezért milyen bel- és külpolitikai árat kellene fizetnünk, az egyenlőre kalkulálhatatlan.

A mind élesebb szembenállásra épülő kétpólusú politikai szerkezet tehát mindkét irányban riasztó perspektívát vetít elénk. A helyzet kilátástalanságát jól érzékelteti Verebes István a Heti hetesben kiadott paradox jelszava: „Bukjon a kormány, de nehogy hatalomra jusson az ellenzék!”

Ez az első hallásra irreális, irracionális, sőt anarchista bon mot reális, racionális és praktikus értelmet nyerhetne: egy föltétel teljesülése esetén. Ha a két nagy dichotóm politikai pólus között a választásokig hátralévő másfél év alatt kikristályosodna és megerősödne: a centrum. A dolgok jelen állása szerint ezt két – egymással többféle értelemben is szembenálló – politikai tényező képezhetné: a Békejobb és az SZDSZ.

Nem kellene szövetkezniük.

Nem kellene együttműködniük sem.

Csak kicsit önállóbbá és erősebbé válni – egymástól függetlenül.

Ami most következik, nem választási esélylatolgatás. Csupán illusztráció. A centrum lehetséges – adott esetben sorsdöntő – politikai szerepének világosabb megértetésére szolgál. Induljunk ki abból a feltételből, hogy a Békejobb és az SZDSZ 2002-ben – nem együtt, hanem – összesen 12 százaléknyi parlamenti mandátumot szerez (mondjuk 6–6-ot). Vegyük például a következő mandátumeloszlást: MSZP 40% – SZDSZ 6% – Békejobb 6% – Fidesz (+FKGP) 40% – MIÉP 8%. Ebben az esetben a jobboldal a MIÉP nélkül nem alakíthatna kormányt, hiszen csupán 46 százaléka lenne. A MIÉP-pel kötendő koalíciót viszont a Békejobb vétózhatná meg, hisz nélküle csak 48 százalék kaparható össze a jobboldalon.

Csakhogy a baloldal sem tudna kormányt alakítani: MSZP+SZDSZ=46% (kizárólag abban a rendkívüli és teljességgel elképzelhetetlen esetben, ha a Békejobb hozzájuk csapódna).

Mi jelenthetne kiutat ebből a helyzetből?

Egy Fidesz (+FKGP) – Békejobb – SZDSZ koalíció (52%).

De lehet-e ennek bármiféle realitása? Egy ilyen fölállás elfogadása természetesen az SZDSZ számára okozná a legnagyobb nehézséget. Demszky elképzelései – úgy tűnik – nem zárnának ki eleve egy Fidesszel kötött koalíciót, Fodor azonban kimondta, hogy ezt lehetetlennek tartja, s véleményével bizonyára nincs egyedül az SZDSZ-ben. Csakhogy ez a szigorú elvi álláspont épp a Fidesz logikáját és stratégiai terveit szolgálja, hisz elfogadja a kétpólusú szerkezet kizárólagosságát, amelyben nincs helye a centrumnak (az SZDSZ-nek sem). Amelyben a jobboldal ezt mondja: bármi történhet, csak a szocialisták ne jöjjenek vissza. A baloldal pedig ezt: semmi se számít, csak a Fidesz-kormány bukjon meg.

Nézzük, mi történne például a fenti esetben, ha Fodor „elvi” politikája alapján a szabad demokraták elutasítanák a koalíciót a MIÉP nélküli jobboldallal. Nem kétséges, a Békejobb végül kénytelen lenne beadni a derekát, s fölállna egy Fidesz (FKGP) – Békejobb – MIÉP-kormány. Ha Fodor és az SZDSZ csakugyan retteg attól a Magyarországtól, amely Orbán újabb kormányalakítása nyomán fenyeget, akkor mi lehet részükről a helyes, okos, sőt az elvi és felelős magatartás: ha kívülmaradásukkal kikényszerítik a szélsőjobb hatalomba jutását, vagy ha részvételükkel távol tartják azt a kormányzástól? Az SZDSZ – ellentétben a szocialistákkal 94-ben kötött koalícióval – ezúttal megszabhatná a feltételeket, kijelölhetné a határokat, ha úgy tetszik, zsaroló pozícióban lenne jobboldali partnereivel szemben.

Hogy ez csupán látszólag volna így? Hogy Orbán a háta mögött bármikor, bármely kérdésben megegyezhetne a csak formailag ellenzéki MIÉP-pel? Igen, egy föltétellel: ha ebben a Békejobb is partnere lenne. Ha nem: nem. És épp ez volna a lényeg: az SZDSZ és a Békejobb közös centrum pozíciója. Mert a játék a másik irányban is érvényesülhetne. Ha az utóbbi érezné úgy, hogy az SZDSZ túl messzire megy, hogy valóban zsarolja a kormányt, akkor tényleg ott lenne a serpenyőbe dobható végső ellensúly, a MIÉP.

Finom, bonyolult, sok-sok türelmet, önuralmat és felelősséget igénylő, szép többpárti játék lenne. Rengeteg alkuval, kompromisszummal és konszenzussal. Ahol az SZDSZ–Békejobb centrum játszhatná el a mérleg kettős nyelvének szerepét: megakadályozhatná a nagy, a végzetes kilengéseket.

A centrum esélye az ország esélye volna.

Mindez ma: komolytalan spekuláció, valószínűtlen álom. A folyamatok – mint az elején jeleztem – épp az ellenkező irányba, a kétpólusú pártszerkezet felé tartanak.

Van-e bármi esély a megfordításukra?

Lenne.

A Szonda Ipsos két hónappal ezelőtt, augusztusban – az érintettek megrendelésére – felmérést végzett „a középpártok szükségességéről és megítéléséről”. Az ezerfős országos reprezentatív mintán készült vizsgálat adataiból idézek:

Ön szerint jelenleg Magyarországon van olyan párt, amelyik a baloldal és a jobboldal között, a centrumban helyezkedik el? Igen 22%, nem 50%, nem tudja 28%.

Azok körében, akik az előző kérdésre igennel válaszoltak: melyik pártra, pártokra gondol? MDF 22%, Fidesz 19%, SZDSZ 17%, a többiek közül egy sem éri el a 10%-ot.

Ha a centrumban létrejönne egy olyan tömörülés, amely több pártból állna, akkor ön szerint a választópolgárok körében: nagyon népszerű lenne 18%, közepesen népszerű lenne 35%, kicsit lenne népszerű 15%, nem tudja 19%.

Ön egy ilyen politikai tömörüléssel: rokonszenvezne 49%, nem rokonszenvezne 33%, nem tudja 18%.

Ön szerint az MDF egy mostani választáson milyen formában kapná a legtöbb szavazatot: ha önállóan indulna 18%, ha MDF–MDNP–Vállalkozók Pártja néven indulna 22%, ha együttműködve Békejobb néven indulna 21%.

Az adatok egyértelműek, nem szorulnak semmiféle kommentárra. Annál inkább arra szorul az MDF magatartása. A párt a múlt hónapban – a fenti felmérésből levonható nyilvánvaló következtetésekkel szöges ellentétben – gyakorlatilag befagyasztotta a Békejobbot, és visszatáncolt a Néppárttal meg a Vállalkozók Pártjával kötendő uniótól. (Az MDF támogatottsága e hónapban 4-ről 2 százalékra esett vissza.) Miért történt mindez? Mert a Fidesz elnöke az utolsó pillanatban ajánlatot tett nekik a választási együttműködésre. (Csak zárójelben: ha az MDF elnökét Orbán Viktornak hívnák, már rég meglenne a Békejobb, s a választásokra olyan 20 százalékos centrumpárttá nőne, amilyen a nagykönyvben, azaz az imént idézett közvélemény-kutatási adatokban meg van írva.)

Az MDF vezetése ellenben hezitál.

Az egyik oldalon néhány felkínált hely a Fidesz listáján és támogatás pár egyéni jelöltnek. A frakcióalakítás bizonytalan ígérete. Egyciklusnyi túlélés másfél tucat megélhetési politikusnak. Akik tovább hivatkozhatnak majd az antalli örökségre, miközben „kísérletképpen” megszavazhatnak olyan dolgokat, amelyekkel se a néhai miniszterelnök, se ők nem értenek egyet. Ja, és a rokonszenves elnök asszony még négyszer átúszhatja a Balatont.

A másik oldalon ott lenne az önálló centrumpárti szerep. A valódi politikacsinálás kihívása, felelőssége és kockázata. A másik oldalon az ország sorsa állna, merthogy a centrum esélye valóban az ország esélye volna.

Az MDF maradék elitjének kezében?

Egy lyukas két fillért nem adok érte.

Debreczeni József
közíró