>> Lehetek csak írásban jelentkező nyelvtanilag jelölt segédhangok is, <<

 

Nincs olyan, hogy „nyelvtanilag jelölt segédhang”. Elvárható lenne, hogy aki nyelvészeti kérdésekben megnyilvánul, legalább a középiskolás szinten tisztában van a nyelvészeti fogalmakkal.

 

 

>> Fehérvárra reá menő hadi út. <<

 

Ahelyett, hogy elfogadnád a tényeket, kitalálsz egy olyan nyelvet, amely sosem létezett. Ki beszél úgy, hogy megismétli egy ragozott szóalak után a személyragozott formát is: „Elment az iskolába bele”, „Adtam Jánosnak neki tanácsot” …?

 

És persze nem elég egy r-t beszúrni a feheruuaru szóba, mert az nem a-ra végződik, hanem u-ra. Nincs menő, hanem meneh van, nincs hadi, hanem hodu van stb.

 

 

>> Szár, sor, szer - szavaink sem tűrnék ezt a véghangzót. <<

 

Pedig még Anonymus is kiteszi a gestájában a Szer név végére a hangrendileg illeszkedő -i hangzót, amikor leírta, hogy hol ejtették szerét az ország dolgainak. Nem olvasol eredetiben korai magyar forrásokat, látnád, hogy bizony „tűrik”.

 

 

>> A névadás más szabályokat követ. <<

 

Nem a névadásról van szó, hanem hangváltozásokról, amelyek folytán az évszázadokkal ezelőtti névalak eljutott máig. Mert nem Danubius (Danuvius) van ma, hanem Duna. A hangváltozások itt leleplezik a szó történetét a régi névadóktól a mai névhasználókig.

 

 

>> A főnévképző lehetősége. <<

 

Először is, nem főnévképzőről van szó, hanem a folyamatos melléknévi igenév képzőjéről. Az erdő szó az (meg)ered ige eredő ’sarjadó’ melléknévi igenévi alakjából lett a két nyílt szótagos szabállyal. Másodszor a megy ige menő folyamatos melléknévi igenevének korabeli formáját is látjuk a Tihanyi Alapítólevélben: meneh. Nem u-ra végződik akkor még, hanem h-ra. A veszprémvölgyi apácamonostornak adott görög nyelvű, szintén korabeli oklevélben a szintén folyamatos melléknévi igenévből származó szántó szó σαμταγ alakban szerepel γ-val a végén és nem υ-nal. Később sem, amikor ez a réshang vokalizálódott, nem önmagában állt, hanem az előtti álló eredeti magánhangzóval: -eu ~ -ew, ill. -au. (Mellesleg ezek akkor sem hosszú -ő és -ó hangokat jelöltek, hanem a nyelvjárásokban máig megőrződőtt -ëü ~ -öü, ill. -au ~ -ou kettőshangzókat.) Emiatt az -u önmagában nem áll képzői szerepben.

 

 

>> A Tihanyi alapítólevélben rengeteg olyan jelenség van, ami mutatja, hogy a latin betűkkel író jegyzők küzdöttek a magyar fonetikával. <<

 

A fentiekből is látszik, hogy nem különösen küzdöttek a magyar fonetikával. De legalábbis kevésbé küzdöttek, mint az alter tábor, akiknek nincs fogalmuk sem a jelenkori, sem a múltbeli magyar nyelv hangtanáról.

 

 

>> A Duna, Tisza, Dráva, Száva egyértelműen ókori eredetűek: Danuvius, Tisia, Dravus, Savus), De az, hogy a magyar forma -a végű maradt, nem bizonyítja, hogy a magyar ne tudna saját -a végű neveket is alkotni. <<

 

A magyar forma azonban nem „maradt”, hanem lett -a végű, mert a kiindulási formák sem -a végűek, a Tisia is voltaképpen Pathissus, Τισσός. A latin -us szóvég megmarad a magyarban, és nem változik -a-ra (ha a fordított irányt feltételezzük, akkor az -a végű nevek sem változnak a latinban -us-ra). Ami ezt a váltást indokolja, az éppen a szláv közvetítés, mert a rěka ’folyó’ szó a szlávban nőnemű, és ennek hatására a folyónevek is nőnemben kerültek be a szlávba (és onnan tovább a magyarba).

 

Az ősmagyar persze tudott -a végű neveket alkotni, de azok a mai magyarban már nem -a végűek, és az ómagyarban sem azok voltak (hanem -u végűek).