Schützcel vigyázni kell, mert miközben (helyesen) kikel a könyvében azok ellen, akik a balkanisztikához biztos albán nyelvismereret nélkül szólnak hozzá, maga is elköveti (helytelenül) ezt a hibát a szláv nyelvek esetén. Az Olt szláv nevében csak akkor lehetne *Lot (valójában *Lat) alakú hangátvetést feltételezni, ha annak szlávban átkerült alakjában azonos szótagi lt hangkapcsolat lenne. Csakhogy a latin Alutus is mutatja, hogy ilyen nem volt, a szlávba került kiindulási forma is csupa nyílt szótagot tartalmazott: *Olŭtŭ, vagy a szlavisztikában gyakoribb írásmóddal * Olъtъ. Ez utóbbi volt, amit a honfoglaló magyarok átvettek, és amelyből a magyarban is lekoptak a redukált magánhangzók, ahogy a feheruuaru rea meneh hodu utu rea-ból is eltűntek a szintén redukált hangszínű u-k. A névkezdő (ókori) a > (mai) o hangváltozás is összhangban van a szláv közvetítéssel.

Az irodalom nem számol azzal, hogy az északi Latorica ’Latorca’ és a déli Lotru folyónév Lotrița származéka összefüggenek. De ha még lenne a kettő közt kapcsolat, abból sem lehetne különösebb következtetéseket levonni, ugyanis a szláv helynévkincsben egyébként ismeretesek az észak-déli párhuzamok, miként a törzsnevekben is. Viszont a szlávok északról vándoroltak délre, ezért ezen párok közül az északiak az elsődlegesek, valamint arra mutatnak, hogy ezek már a (jóval) VI. sz. előtti északi-déli szláv együttélés során is léteztek. Azaz ez a feltételezés önmagában jóval a magyarok érkezése elé és a magyar szállásterülettől messze tolja a helynév eredetét. (És persze ebben az esetben az északi Latorica névből délre átplántált hosszabb Lotrița lenne az eredeti alak, és a Lotru ebből a románok által utólagosan elvont forma.)

A Tihanyi Alapítólevél feheruuaru rea meneh hodu utu betéte mutatja, hogy a mai vár ’erődítmény’, út stb. szavak mai hangalakja már a nyelvemlékes korban alakult ki: a honfoglalás korában ezek még varu (pontosabban βȧru), illetve utu ejtésűek voltak. A ragozott vára-k ~ vára-t, illetve uta-k ~ uta-t alakok pedig mutatják, hogy a honfoglalás kori szóvégi -u a korábbi -a lekopásának köztes alakja volt, így végül is tudhatjuk, hogy milyen volt egy magyar földrajzi név „mondjuk 795-ben, esetleg még korábban”. A folyamatokat időben előrehaladva nézve azt a megállapítást lehet tenni, hogy azok a magyar szavak, amelyek „795-ben, esetleg még korábban” -a-ra végződtek, mára ezt a végmagánhangzót elvesztették. Azaz a ma -a-ra végződő magyar szavak ilyenként nem mehetnek vissza „795-[re], esetleg még korább[ra]”. Ez alapján megbízhatóan kizárható, hogy a Duna, Tisza, Rába, Száva, Dráva, Árva stb. folyónevek magyar eredetűek lennének vagy a magyar formájuk közvetlenül menne vissza az ókori névalakokra.