ket kis szosszenet tolem:

A MEGBOCSÁJTÓ

Parázsló hideg hamu
Sápadt rezgő árnyék
Merre mennék
Hová érnék
Elszórva
Lengő sugár kötegébe kapaszkodva
Sodrásban tekintek feléd
Nézem féltő szemed
Erős ragyogását

Keresem az utat
A simára koptatottat
De talpam alatt göröngy
Égbe vesző hegyek
Karom kitárva
Ölelőn várja
Hűs oltalmad
Hol megpihen
Hol otthonom megtalálom

Fáradtan a friss hajnalon
Tűnődve a harmat zamatán
Legördül az első csepp
És békém a göröngyök közt
Hegyek ormán látom
Hol a megbocsájtót.

AZ ELÉGEDETLEN

A valóság nem elég
A valóság kevés
Mindig mást kutat
Mindig mást akar
A most nem kell
A múlt már minek
A jövőt változtatná
Szabadulna béklyóiból
Repülni akar
És érezni, érezni....

Önmagába zárva
Csak belül szabad
Ott lepkékkel gyomrában
Önmaga lehet
Korlátok nélkül
És veled

Ám a valóság vizén
Nem mer mást tenni
Mint a megszokottat
Amit várnak
Amit kell

Nem mer váltani
Nem mer más lenni
Nem mer felkelni
Nem mer érezni
ĺgy saját csapdájában
Vergődik örökre