Kicsit hosszú, de megéri elolvasni. :)

Váncsa István
Zongorába történő szarás (ÉS. 2000.07.07.)

Természetesen esztétikai kérdésről van szó.
Szép az ami a kormány(biztos)nak tetszik.
Némely korábbi teoretikusok ezt másképp látják, de most nem velük foglalkozunk, hanem Schwajda Györgynek, a Nemzeti Színház kormánybiztosának ( a továbbiakban KB) frissiben közzétett gondolatait kívánjuk méltatni, márpedig azzal a figyelemmel, elmélyültséggel, sőt mondhatni alázattal, amely egy ilyen súlyú szellemi megnyilatkozásnak föltétlen kijár.
A KB, ezt már az elején le kell szögeznünk, nem magánember, de nem is csak egyszerű közhivatalnok. Az interjúban, amely a KB alább elemezendő fontos és érdekes gondolatait tartalmazza, s amellyel a KB a múlt héten tisztelt meg és kötelezett hálára egy napilapot, az áll, hogy a KB minden lépését egyezteti a miniszterelnökkel, továbbá, hogy a KB és a miniszterelnök között kezdettől fogva egyetértés van. Ez a megfogalmazás példamutatóan tartózkodó, KB nem azt mondja, hogy az ő szemével a miniszterelnök lát, fülével a miniszetrelnök hall, s az ő ajkairól a miniszterelnök igéi szárnyalnak föl, hanem csak azt, hogy minden lépés egyeztetve, meg hogy teljes a nézetazonosság, ami nagyjából ugyanezt jelenti. Tehát a KB a legfelsőbb akarat hiteles képviselője, szószólója vagy prófétája, ahogy tetszik, így az ő - egyébként becses - személyéta továbbiakban melleőzhetjük is. Azt kell vizsgálnunk, hogy mit mond az ő szájával a legfelsőbb akarat.
Mindenekelőtt egy példázatot mond, amely figyelemreméltó történelem- és jogfilozófiai meglátások hordozója, bár ezt a körülményt az olvasó elől a szöveg tárgyszerű, higgadt eleganciája akár el is födheti. Így hangzik: "..bizonyos építészek egy építész köztisztviselővel megirattak egy törvényt a saját maguk számára, és azt elfogadtatták egy szakmailag hozzá nem értő parlamenttel".
Természetesen eddig is tudta mindenki, hogy a parlament, mint olyan, nem szakértője semminek, ezzel együtt a parlamentáris demokráciák egész története arra a hipotézisre épül, hogy ez a nem szakértő parlament a maga laikus voltával együtt képes törvényeket alkotni, ezen törvények betartandók, és akkor az egész hóbelevanc működik.
De vajon csakugyan jó ez minekünk?
Összeül egy halom nyilvánvalóan inkompetens figura, aztán törvényeket hoz a vízügy, az informatika vagy éppen az építészet tárgykörében, amiről gőze sincs.
A legfelsőbb akarat most azt mondja, hogy nekem ezek itten csak ne törvénykezzenek.
Implicite mond azonban mást is.
Azt sugallja, hogy az a fajta törvényesség, ami a történelem eddig eltelt ötezer évét jellemzi, végül is meghaladható. Hogy a merev, statikus törvények előtti kényszerű meghunyászkodásban van valamifajta enervált, ószövetségi jelleg, ami a hatalomgyakorlás újszerű, dinamikus és polgári formáinak ellene mond. A jövő törvényeit nem fogalmazhatja meg valamifajta vontatottan működő és lassú gondolkodású testület, hanem csakis egy rugalmas, a kihívásokra frissen és gyakorlatiasan reagáló erő, tehát az operatív hatalom maga. Ez nem valamifajta tiszteletreméltó hagyomány lerombolása, éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy a nyugati kultúra cirkalmas, ám avítt építményét a történelem előtti ember üde, romlatlan, természetes erkölcsiségével és viselkedéskultúrájával gazdagítjuk.
Ahogy ez a gyakorlatban már folyik is.
Hogy ehhez bizonyos országok előkelősködő klubja mit szól, az indifferens, ők finomkodva klimpíroznak a zongorájukon, mi ezzel szemben felnyítjuk a tetejét, és frissen, üdén, energikusan beleszarunk. Nekik is megvan a maguk törvénye, nekünk is a magunké, és a miénk ilyen.
Mindamellett a "törvény" fogalmát a lehető legáltalánosabban kell értelmeznünk, a jog határain messze túlmutatóan, hiszen a KB a továbbiakban már esztétikáról beszél, aminek ő (azaz általa a legfőbb akarat) szintén törvényalkotója, és mint ilyen, nem fogja szemétbe dobni az eklektikát. A legfőbb akarat kinyilatkoztatja, hogy itt és most egyetlen építészeti stílus fogadható el, az eklektika. Ahogy más korban és másik helyen ugyancsak egyetlen építészeti stílus volt elfogadható, jelesül a Sztálin-barokk.
A részletekre itt most nincs helyünk, noha a KB (=a legfelsőbb akarat) a továbbiakban sok érdekes dolgot közöl, például sallangmentes megfogalmazással minősít egy ismeretlennek éppen nem mondható építészt, körülírja, kikből kéne az építészeti kamara elnökségének állnia, továbbá a Nemzeti Színház tervpályázatának nyertesét is megnyugtatja, Vadász Györgynek ugyanis lesz három hónapja arra, hogy megálmodja a színház homlokzati részét, vagy annak vakolását, jobb esetben viszont az illemhelyeket is maga tervezheti, persze eklektikusan. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a legfelsőbb akaratnak iránymutató tanítása és ezt képviselő szószólója nem csak az építészetre vonatkozólag lehet. Sztálin sem csupán az építészetben jeleskedett, hanem a művészetek és a tudományok valamennyi területén, csak persze a helyzet most egészen más. Sztálin ugyanis eldöntötte, hogy a Föld forog-e a Nap körül, vagy megfordítva, utána pedig az ellentétes nézetek képviselőit felakasztották. Egy rugalmas, a kihívásokra frissen és gyakorlatiasanreagáló erő, tehát a mostani legfelsőbb akarat viszont nem azzal törődik, hogy mi forog mi körül, az ugyanis tök indifferens. Az a fontos, hogy e pillanatban melyik a jobb minekünk. Megeshet a jövő héten azt közli a legfőbb akarat, hogy a magyar nyelv közvetlenül a tübatulabalból származik, a másik héten kormányzatilag preferált versformává nyilvánítja a szonettkoszorút, a harmadikon pedig bejelenti, hogy a Föld egy lapos, ágytál alakú képződmény, amelyet kilenc rojtos fülű orrszarvú hordoz a hátán. Persze mindezt nem ő maga mondja majd, hanem a kijelölt KB, mert mindig lesz, aki örül, ha a legfőbb akarat nevében szólhat és az ő nevében rondíthat a zongorába, azaz ő a legfőbb helyettes száj, a legfőbb helyettes fül és a legfőbb helyettes ülep.