Bár jómagam is a JT "klasszikus" 72-73 körüli korszakát kedvelem a legjobban a
nagy progresszív lemezekkel, azzal a kategorikus kijelentéssel, hogy a 75 utáni
JT szar lenne, semmiképpen nem tudok egyetérteni. Ilyen nagy múltú (na jó,
idôsödô) zenekartól olyan lendületes, lelkes, a profizmus mellett a zene
szeretetét hatalmas mértékben sugárzó koncerteket nem hiszem, hogy hallani, mint
amit a JT produkál. (V.ö. pl. a legújabbkori Pink Floyd hűvösen távolságtartó
kissé gépies profizmusával.) Persze ebben nagy szerepet játszik Anderson
karizmatikus személyisége.

A 77-es Songs From The Wood-ot az egyik legjobban kiérlelt, minden apró
részletében kidolgozott, zseniális munkájuknak tartom, nem utolsósorban a belôle
áradó mérhetetlen kelta életöröm miatt. Bár ez a lemez tényleg nem a progresszív
rock vonulatba tartozik (ha egyáltalán lehet még ekkor vonulatról beszélni), az
apró rafinériák és hangszerelési ötletek olyan tárházát voultatja fel, amely
vetekszik szerintem a jóval komolyabb Thick As A Brick-kel is. A 74-es(!)
Warchild-nál pedig sokkal, de sokkal jobb (bár a Skating Away... az egyik szívem
csücske). A 80-as, 90-es évekre valóban leegyszerűsödött egy kicsit a
muzsikájuk, de az igényesség mindig tetten érhetô. Anderson csodálatos hangja
(amely szerintem a Passion Play-en volt a topon) megkopott az évek során,
fuvolajátéka azonban csodálatosan kikristályosodott. Jó-jó, mondhatjátok, hogy
hiszen már a debütáló lemezen is nagyot bírt fuvolázni (Serenade To A Cuckoo),
de valójában akkor még sok volt a technika hiányosságait elfedô "csúsztatás". De
hallgassátok meg a Divinities c. szólóalbumát (ha még nem ismernétek), azon
valami csoda, ahogy a fuvola szól. Ezekhez a darabokhoz meg kellett érnie,
korábban biztos, hogy nem tudta volna eljátszani ôket.

Bocs a csapongásért.