Ígértem, hogy csinálok beszámolót, meg hát általában ahol járni szoktam, onnan hozok sorokba öntött élményeket, hát íme😊 (Akit esetleg zavar a hosszúra nyúlt irkálásom, az lapozzon nyugodtan.)

 

 

Thaiföld negyedszerre: Bangkok és Koh Samui

 

1. rész

 

  Kezdjük az ötlettől. A mostani utazásunk alapötlete az volt, hogy vigyük el a gyerekeinket is oda, ahol nekünk nagyon tetszett. Erre most a kisebbik gyerekünk volt alkalmas, ezért vele és a barátjával beszéltük meg, hogy mi lenne, ha felfedeznénk együtt Thaiföldet. És azért Thaiföldet, mert ha létezik képzeletbeli dobogó azokra a helyekre, ahol már jártunk, akkor ezen a dobogón Maldiv áll az első helyen, Thaiföld a másodikon és Egyiptom a harmadikon és mivel az elmúlt két évben mi mindkétszer Maldivon voltunk, már nem akartunk ismételni, Egyiptomban pedig voltak már velünk a gyerekek, többször is, kizárásos alapon Thaiföld lett a választás.

Az előkészületek tavaly nyáron történtek meg, ekkor ment az ötletelés, hova érdemes menni, illetve mivel mindketten multinál dolgoznak, mit és hogyan enged a szabadság policy, valamint az időjárás is milyen opciókat vet fel, hogy hova mikor melyik szigetet kell választani. Így lett a befutó egy március második felére ütemezett Bangkok-Koh Samui párosítás. Bangkok azért, mert aki először megy Thaiföldre, annak látnia kell a fővárost a nyüzsgésével, az ezer arcával, a templomaival és minden egyébbel, Samui pedig azért, mert márciusban ott ígérkezett jónak az idő (a vesztes pedig Krabi, vagy Phi Phi lett, mert már nem maradt rá idő úgy, hogy ne értelmezhetetlenre tördelt legyen az időkeret).

 

  Jöhetett a szervezés. A repjegy már nem volt döbbenet, tavaly óta, amikor Maldivra csilliárdokért mentünk tudtam, hogy a COVID, az ukrán háború, meg a Kis Mukk miatt minden, amire rá lehet fogni megugrottak az árak (boldog békeidők, amikor még 170 e-ért kényelmesen lehetett találni bangkoki jegyet…). Elsőre befutott az Emirates (bár azt a kört megint sikerült megfutni, hogy a keresőbe hiába konfiguráltam, hogy csomagokkal, mindennel együtt érdekelnek a jegyek, de befutott egy Austrian Airlines közvetlen járat 270 e-ért, majd csak a foglaláskor derült ki, hogy ja? de ez csomag nélkül és a bőrönd még plusz 140 e-ért repülne velünk – el is küldtem az AA-t a kurva anyjába vissza Bécsbe –). Már az Emirates-szel együtt is fel-felugrott az Air China, de elsőre elhessegettük, mert hát mi az úristent keresnénk Pekingben, ha Bangkokba megyünk (mintha Győrbe Békéscsabán keresztül indulnánk). Aztán valahogy egy alaposabb keresési körben rádöbbentem mit is keresnénk mi Pekingben: fél millát négyünkre. Felvetettem a kérdést a családnak, hogy szarabb, lassabb, hosszabb, embert tördelőbb, meg hát kínai, de occó. A gyerekek (akik persze életünkben nem ültek még ilyen hosszú interkonti járaton, azt mondták felőlük oké, a feleségem meg azt mondta, hogy ha már leszavaztuk, legfeljebb majd duzzog kicsit az úton). Befoglaltuk a repjegyet. A BKK-Samui repjegyben nem volt sok válogatnivaló, a sziget repterét kisajátította a Bangkok Airways, ha ide akarsz jutni egyetlen opció van, ők. Legfeljebb abban válogathatsz, hogy reggel, délelőtt, vagy délután érkezel. Őket is „kiválasztottuk”. Szállásnak az új szerzeményt az Aaramu Travelt választottuk a foglaláshoz, mivel nekünk nagyon bevált, hogy nagy német irodák rendszerét és árait használjuk, amit itthon kis közvetítők terjesztenek, na ez az Aaramu. Bangkokban valami viszonylag óváros-közelit (értsd: Királyi Palota) szerettünk volna, Samuin meg a tökéletes tengerpartot. Előbbit a Furama Silom Hotelben találtuk meg (a Silom Road egyébként tömegközlekedésileg, skytrainileg az egyik legjobb helyen van, egyik végén a Lumpini parkkal, a közepén pedig a Patpong Night Markettel, azaz még látványosságoknak sincs híján). Az utóbbi pedig Samuin elvileg Chaweng Beach, de legutóbb egy kicsit kiábrándultunk Chawengből, mert nem a legjobban sikerült választani szállodát és a part Chaweng ide, Chaweng oda, vacak volt (tudjátok ez Samui egyetlen nagy, hosszú, kilométeres és fehér homokos mintapartja). Nagyon versenyzett még Bophut Beach is. Illetve a szóba jöhető szállodák között is több alternatíva bontakozott ki: hagyományos thai stílusú, modern, semmi thai, illetve hatalmas kert, vagy teleépített, éppencsak ösvényes kert. Ezek is szép lassan szelektálódtak, végül a leghosszabb vekengés az OZO Chaweng és a Bandara Resort között volt. Az OZO tökéletesen Chaweng közepén feküdt, klassz kertje is mutatkozott a Youtube videókon, de semmitmondó modern volt, a Bandara Bophuton igazi thai gyöngyszem, szép kerttel, de sehogysem sikerült belőni, hogy Bophut mit hoz fel a partok közötti versenyben. Végül az OZO szakította át a célszalagot. Lefoglaltuk az összes szállást. 180 valahány nap volt hátra az indulásig, lehetett vágni a centit, azaz csak lehetett volna, mert a centi is csak 150-es…

 

  De lepörögtek a napok és lassan elkezdődhetett a pakolás, „vedd elő a bőröndöt, azt nehogy a kézibe tedd” kűr. Nagy fájdalmam volt, hogy két sztenderd tartozékot, amit mindenhová viszek magammal, most itthon kellett hagyni. Az egyik a búvárfelszerelés volt. De Samui és Chaweng maxira nem a sznoriélményekről híres. Volt ugyan tervben, hogy elmegyünk Ko Tao-ra, de az max. egy 1,5-2 órás kirándulás, ezért nem érdemes sajátot vinni, hát itthon maradt. A másik pedig a drón. Imádom a kis repülő fényképezőgépet, de pontosan tudtam, hogy Bangkok egész területén dróntilalom van, illetve bármilyen repülőtér asszem 9 kilométeres körzetében is. És a Samui reptér talán 3 km-re sincs Chawengtől és a fel és leszálló gépeknek a hasát akár kézzel is meg lehet érinteni. Itt nem lehet drónozni. Hát szomorúan itthonmaradt a cucc.

 

  Aztán egy szép szombat reggelen gyülekezőt fújtunk és a duzzogó feleségemmel😊 elindultunk Peking, akarom mondani Bangkok felé. Az Air China check-in mizériáját pár hozzászólással alább már leírtam, lényeg a lényeg, hogy még Ferihegyen se sikerült kideríteni hogyan jutunk el a végállomásig. De hamarosan a felhők felett hasítottuk az eget Frankfurt felé (apró kis trófea a repülőgéptípus és légitársaság gyűjteményemben: életemben először ültem Lufthansa gépen). Várt az Air China Boeing 747 bálnája, ezzel fogjuk hasítani a levegőt majd 10 órán át. Az Air China-val kapcsolatos élményeimet korábban már kifejtettem, ide egyetlen egy maradt, ami ráadásul kapcsolódik a 10 órához. Nem mindegy ugyanis hogyan töltesz el 10 órányi egy helyben ücsörgést. Nekem általában a filmezés szokott bejönni, legalábbis amíg el nem nyom az álom. És más légitársaságoknál van egy trükköm: mivel a gépen mindig van egy zavaró alapzaj, meg egyébként is mindig rissz-rossz egyszer használatos fejhallgatókat adnak, ezért ahol csak tehetem, angolul nézem a filmeket, angol felirattal, így a két csatornából csak-csak összeáll valami értelmezhető. Nem így az Air Chinanál. Most azt hagyjuk is, hogy mennyire friss a filmkínálat (erre csak példa, hogy ott díszelgett a Harry Potter univerzum – no nem a Legendás állatok részek, hanem az eredeti –). De a filmek kizárólag angolul (pontosabban eredeti nyelven) kínai felirattal mennek. Ennyit az élvezhetőségről és az idő elütéséről. De érzésre viszonylag hamar (vagy csak sokat sikerült aludnom a kényelmetlen ülés ellenére) Pekingben voltunk, ahol csak nagyjából dobbantásnyi időt töltöttünk. Volt eredetileg egy olyan gondolatom, hogy majd itt megpróbálok enni valami kínait (nem, nem a magyarországi plázás kínálat egyenkínai, de kínait sosem látott receptjeit, hanem valami igazit), de a biztonsági piszmogás ezt elsodorta. Lényegében simán, de időtartalék nélkül ültünk át a bangkoki járatra, újabb 5 órára.

 

  Ezt már könnyebben elmorzsoltuk és egyszercsak ott álltunk a Suvarnabhumin. Hello Thaiföld, itt vagyunk! Mi negyedszerre, a kölkök először. Már nagyon keresgélni sem kellett irány a pince, irány a skytrain (oké: ARL). Bedübörögtünk vele ameddig akartunk (bocs, előtte napokig magoltam az állomások nevét, amelyek fontosak voltak átszállás szempontjából, de már most elfelejtettem), ott átszálltunk a Blue Line metróra, még pár állomás, aztán már csak kicsit kellett húzni a bőröndöket és welcome to Furama Silom. Az első benyomás kicsit ambivalens lett, amelynek a jelmondata: az anyja valagát a Meier’s-nek. A németek ezt egy négycsillagos hotelnek hirdetik. De a helyszínre érve ebből egy csillag elkopott. A németek sosem szoktak ilyen kutyaütők lenni. Mielőtt ez panasznak akarna látszani, szó sincs róla, a hotel egyébként tök jó volt, a szoba is tágas, tiszta. Csak tökre hiányzott belőle valami kis plusz, valami kis „lópor” (ez valamelyik egykori tanárom szavajárása volt arra, amit Austin Powers „monyónak” hív). Mivel a bangkoki érkezésünk este 18 órára volt a menetrendben, a szállodába jóval 8 után értünk. Aznap estére én már nem terveztem semmit.

 

  Nem így a gyerekeim. Ők még a bőröndhúzás során be-bemondták, amikor elmentünk egy-egy utcai stand előtt, ahol elefántos vászonnadrágokat árultak, hogy ide visszajövünk. Én azt hittem viccelnek, de nem, kiderült a másnapi Királyi Palota látogatáshoz a vejemnek – oké-oké még nem az, „csak” a lányom barátja, de hadd ne írjam már le ilyen körmondatban, bármikor őt említem – nincs olyan nadrágja, amiben beengedik és egyben nem hal bele a melegbe. Oké, akkor irány nadrágot venni, este 9-kor. Mentünk vagy 200 métert, az árusok közben már felszívódtak, de elénk ugrott a Patpong Night Market. Én pontosan tudtam, hogy ott van, de csak egy másik este terveztem ide jönni. Mindegy, most jöttünk és kész.

 

  De odaérve kisebb döbbenet fogadott. Te ez nem a Patpong. Dehogynem ez az, a térkép szerint is ez a Patpong. De hát ez nem ilyen volt…Szóval a Patpong megváltozott. Nem, nem előnyére. Konkrétan a felére ment össze. Régen kinn a Silom Road torkolatától kezdődött a kavalkád, most be kell sétálni az árusokhoz, persze az elején is van pár random kajálda, meg szöcskeárus, de itt több árus volt roskadozó kínálattal. És a Pussy Bar se volt meg a "pingőpon show, pingpong show' kiáltozással kurjangató elkapóemberekkel. Aztán persze jöttek az árusok, de hátrafelé is hamar véget értek a standok. Ám a kölköket beszippantotta a piac, a hangulat, az alkudozás, a thai feeling. Ők is megismerkedtek a pólók, Rolexek, Louis Vuitton táskák, hamis airpodsok kavalkádjával. Egy darab gatyáért mentünk konkrétan, de végigalkudoztuk a piacot. Csoda volt, ilyet itthon nem látsz, ez egy kulturális élmény is egyben, színes-szagos kavalkád. Bármire ha csak ránéztél, már rajtad volt az árus, hogy vedd-vidd, mennyit adsz érte, csip-csip (cheap-cheap😊). Én is majdnem elcsábultam egy Tag Heuer Monacora by Steve McQueen. A lényeg, meglett a nadrág. Majdnem éjfél lett, mire az első nap lezárult, rögtön egy hamisítatlan thai élménnyel.

 

Folyt. köv.