AOTD  on

Dream Machine - Living The Dream

A Dream Machine szerintem iszonyatosan nagyot tudna szólni, ha az emberek tudnának róla. Néha kíváncsiságból belehallgatok mostani popzenékbe és úgy érzem, hogy némileg érteni vélem azt a vibe-ot, amit rengetegen meglovagolnak: nem direktben lo-fi, de a produkció valamelyik szegmense direkt primitívre van véve, ezáltal rögtön egy olyan szuperpozícióba kormányozza az előadót, hogy ha tetszik, akkor jó, ha meg nem, akkor meg működik a kikacsintás, hogy ez csak vicc. Most nem fogok előadókat sorolni, de egyértelműen ilyen itthon a korszellem. A Dream Machine persze nem lo-fi, nem vicc, pláne nem primitív, és ha nincs is túljátszva, de minden apró részlet gondosan a helyére van illesztve, és ez a mostani, leginkább a nyolcvanas évek szinti popjára belőtt hangzás szerintem még a közösségi virulencia alapján szabályozott z-generáción is végig tudna menni. Az első két, inkább hatvanas évekre hajazó, jó néhány súlyos pillanattal, vagy épp vadállat gitározással rendelkező lemezt azért jobban szeretem, de őszintén szólva itt sem nagyon van olyan dal, amibe bele tudnék kötni. Inkább csak bizonyos markerekkel vannak gondjaim, például Matthew Melton modoros énekstílusa kissé fárasztó egy idő után. Doris egymás után eregeti az NFR-eket, fürge kis ujjacskái magabiztosan vezetik be az embert a billentyűs hangszerek/orgonák/ketyerék végtelen erdejébe. Leginkább azokat a jó kis harcias gitározgatásokat/szólókat hiányolom, amik a Without You végén figyelnek. Továbbra is az abbás-neotonos Prisoner of his Mind a legnagyobb kedvencem, aminek hallatán nagyon nehezen tudom türtőztetni magam, hogy ne ugorjak fel denszelni. Az In a Dream és az Untill Tomorrow kivételével ezek a dalok a maguk nemében lényegében tökéletesek. A Top of Creation elején még a Mekk Eleket is megidézik. Nem metál, rock is csak szőrmentén, de sokszínű, változatos, izgalmas lemezke. 9/10

AOTD off