Nem rég én is erről érdeklődtem. Sajna vissza kell menned az előző oldalra, ott olvasd el hiryu 3695. hozzászólását.

hiryu

Szerintem alapjaiban a versenyzésről egy a véleményünk, talán azon kívül, hogy szerintem szükséges. Nagy hiba, ha valaki úgy gondolkodik, ahogy írod, bár nálunk is van egy ilyen szülő. Már sok versenyen túl vagyunk a gyerekeimmel, és most már egyértelműen az a véleményem, hogy az ott elért eredmények nem sokat mondanak az egyén valódi tudásáról. A győzelemhez elsősorban piszok nagy szerencse kell, aztán állóképesség és technikai tudás. Nálunk a gyerekek csak klicker küzdelemben és kataversenyeken indulhatnak, de nem kötelező. A klickerben nem szabad megütni egymást, a durvaságot büntetik, csak uraken, gyaku tsuki és mawashi geri jodan, esetleg megállító mae geri lehet. Na a gyerekek többsége, főleg a kezdők, csak csapkodnak, és ezekből a kapálódzásokból kibányászni, hogy ki hány pontot ütött-rúgott, hát bíró legyen a talpán, aki képes rá. Sokszor felvesszük videóra a küzdelmeket, és visszanézve nagyon sokszor nem egyértelmű, hogy ki is volt a jobb. A versenyen ráadásul gyorsan pereg minden, nehéz korrektül számolni a pontokat. Már ezért is kár a bírókat hibáztatni a vereségért. Kataversenyen szerintem ugyanez a helyzet, vagy észreveszik a hibákat, vagy nem. Ráadásul az is számít, hány induló van abban a korcsoportban, ettől függ ugyanis, hogy körmérkőzés vagy kieséses a küzdelem. A versenyek tehát nem rangsorolásra valók, hanem tapasztalatszerzésre. Kipróbálni magunkat mások ellen, olyanok ellen, akiknek nem ismerjük minden mozdulatát, gondolatát. És biztos vagyok benne, hogy az én sokszor vesztes fiam jelleme rengetegett fejlődött azáltal, hogy versenyekre jár. Amíg úgy látom, hogy képes feldolgozni a versenyen szerzett tapasztalatokat, és ezek nem veszik el a kedvét az edzésektől, addig viszem. Van akire ösztönzőleg hat a kudarc, és van akit a földbe döngöl. Hát ezt kell idejében észre venni és mérlegelni, hogy megéri-e kitenni mindennek a gyereket. Persze nem minden ember egyforma. És az az érdekes, hogy mindig sírnak, akár nyernek, akár veszítenek. Pedig edzésen is van szereplés, pl. katázni vagy küzdeni kell a többiek előtt, de a verseny stresszére ez nem készít fel. Hiszen edzésen semmi sem olyan ciki, hisz nap mint nap egymás mellett izzadunk, bénázunk, na de száz vagy több idegen ember előtt ez egész más. Főleg, ha ott a barát vagy barátnő, vagy a feleség meg a gyerek, no meg a rokonság. Én nem is engedek senkit a gyerekeim versenyeire. Felelsleges, hogy a másoknak való megfelelés vezérelje (hogy mit fog szólni xy, ha veszítek vagy hibázok), ahelyett, hogy arra koncentrál, hogy tudása legjavát adja. Jobb ez így tét nélkül, ha győz jó, ha nem akkor is jó.