Jó kérdés... Igazából a fene tudja. De már próbáltam elmondani, hogy hiányzott valami az életemből és kerestem-kutattam... és tudtam, hogy kell valami, mert nem tökéletes. Úgy hiszem, most hogy ez hiányzott. Már eljutottam odáig, hogy hiányérzetem van, ha nem kapom meg a rendes edzésemet (mármint a testem) Gyerekkoromban 4. osztályos koromig az osztályban én voltam a legerősebb, mert mindjárt az első nap az óvodában elvertek, és azt tanultam meg hogy csak igy védhetem meg magam. 4. osztályos koromban magamtól senki sem dumált abbahagytam a verekedést. És azóta, ha tehetem és eddig megtehettem, mindig el is kerülöm ... sőt úgy gondolom, hogy kis manó vagyok, aki ne ugráljon marha nagy emberek körül, mert a végén eltalálják. De szerencsés ember is vagyok, mert tinédzser koromban, mikor állandóan koncertre jártunk, mindig volt mellettem valaki, aki megvédett, ha kellett, de sosem kerestem a bajt. Általános iskolás koromban futottam, rengeteg versenyen voltam és jó volt. Mellette kézilabdakapus vagy épp beállós voltam, meg tömegsport... minden ami belefért. Úgy látszik nyughatatlan voltam ( mint most a fiam) Középiskolában meg klubélet- de csak koncertek és a "csavargás". Meg még jártam is egy karatézó fiúval, aki megbirizgálta a fantáziámat. Aztán beleakadtam a páromba és a nagy lázadás lecsitult. Egész normális vagyok. Állandóan iskolába jártam eddig, mert mindig mindent tudni akarok. És még a kedvesem elött el kezdtem jógázni, na az jó volt... aztán dzsezzbalett, asszonytorna, kondi torna... és végül a fiam révén végre beleakadtam abba, ami nekem kellett, legalábbis igy érzem.
Amig tudom, csinálni is fogom. Ráadásul a hatásai: levezeti a feszültséget, fejleszt minden területen, ami az élethez kell- fizikálisan szellemileg egyaránt. Akkor meg mi a kérdés? Legalábbis nálam nem kérdés, hogy megyek-e edzésre. És tényleg jó emberek (nem becstelen bunkók) járnak edzésre, akit egytől-egyig kedvelek. Na röviden ennyi.:))))