https://youtu.be/eFCtUaSkuD8?si=w9EyeRFK-sOAoIjs
Talán ez az ember mégsem akar meghalni. Talán, amikor elhatározta, hogy a méltó halálért fog küzdeni, a saját méltó haláláért is, még nem gondolt bele, milyen ténylegesen kimondani egy halálos ítéletet önmagunk fölött. De ez rendben van, emberek vagyunk. Az élet élni akar! Általában...
Mintha a siralomházban, ahol éveket töltesz, követelnéd, hogy a kivégzőosztag elé vezessenek. Mégis, mintha ennek kimondása után, miközben lassan közeledik a vég, az élet minden apróbb és nagyobb dolga egyszerre elveszítendő, felbecsülhetetlen értékké válna a szemedben. Nem számít, milyen minőségben, de az egyre nehezebb légvételt, a szellőt, a napfényt az arcodon, a kognitív folyamataidat, amelyekhez egész életedben ragaszkodtál, mindent szeretnél még, bármi áron. Pedig ez már rég nem teljes élet... de te döntöd el, mit tekintesz még értelmes életnek.
Megijedtél, hogy elébe menj a halálnak, és amúgy is el fog húzódni az erről szóló diskurzus. De nem baj. Ez is nagyon emberi.

Nem tudom, honnan származik a gondolat, de megmaradt bennem; ha halálra ítéltként felajánlják neked, hogy egész további életedet egy talpalattnyi sziklán állva töltsd, te jó eséllyel nem az azonnali halált fogod választani. (Ne, ne most válaszolj, a fotelban ülve, viszonylag egészségesen. Emlékezz majd akkor, amikor ott vagy a helyzetben.)