Komáromi János

már megint

már megint suttogni fogok
már megint csak halkan dúdolok
tudod…
azt az ismert dallamot
azt ami elandalít
amitől úgy megbizsereg
mindened ott belül
ahová a lélek menekül
a hétköznapok hidege elől
ami minden istenit megöl
ebben a furcsa
vérrel működő testben
és csak keresel hiába
mint kanál a híg levesben
valami finomabb falat után kutatsz
valami élmény neked is jár
és amíg kívül közönyt mutatsz
benned az állati ösztön csak vár

már megint csak suttogok
már megint a dallamot
azt amit ismersz
amit annyira szeretsz hallani
ami könnyet csal a szemedbe
mert valahogy olyan szép…
ki tudja mitől
de minden régit összetör
és csak árad végtelen
dúdold
csak dúdold velem

nem kell a régi biztonságod
azt én adom majd
nem kell a régi megszokásod
azt felgyújtom majd
nem kell a régi szemérmed
azt megtöröm majd
az kell hogy tested elégjen
azt élvezed majd

már suttogok megint
már a dallamot alig hallod
már csak görcsösen markolod
az éppen elsuhanó józan ész
utolsó foszlányait
de hiába már nem segít
oly távol már minden
és oly közel a messzeség
csak most ízlelted meg a gyönyört
és hidd el nincsen vége még
magammal ragadtalak
menekülni nem is akartál
szabaddá lehetsz
mert az áldozatom maradtál