Alapvetően nem értek egyet.

 

Itt kezdődik.

 

Okos dolgokat művelt az a bizonyos pozsonyi parlament?

Például azzal, hogy közel ezeréves nép- és harcostársunknak, a horvát nemzetnek nem volt hajlandó megadni a függetlenség jogát?

Mert azt a horvátoknak bizony tőlünk kellett kérniük, mivel ők a magyar korona országaihoz tartoztak.

 

Mi is lett az "okos reformerség" tragikus eredménye? Hát csak annyi, hogy a sunyi Habsburgok természetesen azonnal megígérték a horvátoknak a szabadságot.

Elvégre mibe kerül az nekik? És a horvát bán, Jelacic, akit csak mi hívunk Jellasicsnak, hitt ennek az ígéretnek

 

Minden rendelkezésére álló horvát katonával elindult a magyar kormány ellen, Bécs szövetségeseként.

És a még alig létező magyar honvédség kínlódhatott azután Pákozdnál Jelacic, Ozoránál meg Roth tábornok horvát csapatai ellen.

Holott lett volna ezerszer fontosabb föladata is, pont ugyanakkor.

 

 

 

Amúgy meg a horvátok pont azt kapták Bécstől, amit a magyarok Párizstól.A függetlenség helyett további 70 év Habsburg-rabságot. Csak éppen ők megutálták a magyarokat, és amikor 1918-ban dönteni kellett, hogy az ezeréves szövetséges magyarok vagy az ötszáz éve ellenség szerbek oldalára állnak - a nyelvi azonosság alapján az utóbbit választották.

 

Van egy rakás ellenérvem.

 

 

Miről is van szó? A magyar szabadságharcot rengeteg nem magyar anyanyelvű, vagy nem magyar születésű önkéntes segítette. Jöttek angolok, mint Richárd Guyon. Jöttek a bécsi légiósok.

Mellénk álltak olyan szín-német főtisztek, akiknek, mint fejedelemség! németeknek, nem volt miért szeretni Bécset, (így lovag Ernest von Pöltenberg, gróf Kari von Leiningen-Westerburg és a többiek.) Álltak mellénk idehaza örmények, kevés délszláv, de azok nagyon, mint Táncsics Mihály vagy Damjanich János, Knézich Károly.

Idáig nem is volt baj.

De jöttek az örök testvér-nép, a lengyelek fiai is, szép számmal. És nemcsak főtisztek, mint Jozef Bem, vagy Dembinszky, de egész ezredre való önkéntes lovas, és még sokan mások.

 

Ez nekünk is, nekik is természetes volt.

 

 

Csak éppen Miklós cárnak és minisztereinek nem!

Emlékezzünk csak: még alig van 17 éve, hogy oroszok véresen leverték a lengyel nemesi szabadságharcot.

 

És ezeknek az önkénteseknek a zöme ott is harcolt már a cár csapatai ellen.

Most meg egyszer csak föltűnnek a lázadó magyar hadseregben?

És nem is akármilyen poszton? Bem tábornok hadseregparancsnok lesz Erdélyben, Dembinszky meg egyenesen az egész honvéd fősereg parancsnoka???
Nos, meglehet, hogy ez magyar belpolitikai szempontból jó döntés volt.

 

A marakodó, egymást meg nem értő magyar honvéd-tábornokok fölé egy semleges külfödit, egy lengyelt állítani fővezérnek.

De, hogy miként látszott ez a cári udvarból, arra nem is gondolt senki!

Egy korábbi lengyel lázadó főtiszt vezeti az egész magyar honvéd fősereget, amely ráadásul éppen döntő fölényben és támadásban van az osztrákok ellen!

És ha győznek, utána vajon mi következik?

Támadnak tovább, Lengyelország felé?

Na azt már nem!

Lengyelország, legalábbis annak oroszok megszállta része kell, sőt, létszükséglet a cári birodalom számára! Mert annak sincs még több, mint harminchat éve, hogy Napóleon éppen pont innen kiindulva támadta meg Oroszországot!

 

Tehát?

Inkább megmentjük MOST Bécset, akár a magyarok leverésével is, és mert a Habsburgok most úgyis gyöngék, ez nem jelent különösebb gondot.

Sőt, talán később még a déli lengyel földeket, Krakkót és vidékét is el lehet venni tőlük, ha pedig újra Sztambul, azaz Konstantinápoly ellen indítunk el "szent háborút" majd a tengerszorosokért, akkor vagy nem kell számolni a még gyönge Béccsel, vagy az is hálából mellénk áll majd. Nos, ilyen logika alapján szabadította rá Paskievics, Rüdiger és a többi cári tábornok hatalmas seregét Miklós cár a magyarokra.

 

Mi pedig vakon rohantunk a saját vesztünkbe!

 

Sáfár