Ennyit írtam meg az Őrvidékiből eddig, nem nagyon hiszem, hogy belátható időn belül folytatnám, így közzéteszem a jelenlegi, csak szöveges állapotot: 

 

Őrvidék turistája

Számos utazásom, kirándulásom és a Dél-dunántúli kéktúra kapcsán tetszett meg nekem az Őrség. Nem volt ezzel másképpen párom sem, akinek szintén rokonszenves volt e túramozgalom, így együtt vágtunk bele tavaly és csináltuk is végig idén januárral bezárólag. Egy napos túrákkal szakaszoltuk a távot, így a logisztika is lényegesen leegyszerűsödött, főleg, hogy autóval is be tudtunk segíteni az utazásokba.

 

Nagyrákos-Gödörháza(-Magyarszombatfa), avagy a „mellékútvonal”, zöld jelzésen keresztül

 

Az autót Lövő állomáson hagyva zalaszentiváni és egerszegi átszállást követően szálltunk le a Flirt motorvonatról (ez nem gyakori jelenség errefelé!) Nagyrákos megállóhelyen 2022. április 10.-én, 10:55-kor. A környék vasúti érdekessége az alagút, valamint hazánk leghosszabb vasúti völgyhídja. Gondolom a csendes kis falu lakossága nem fogadta kitörő örömmel az 1980-ban megszüntetett, majd felszedett Zalalövő-Bajánsenye vasútvonal újabb verzióját, de a vasút él és virul itt a 2000-es átadása óta, főleg teherforgalma jelentős, nemzetközi személyszállítás a napi 1 pár Citadella gyorsvonatban és néhány határátlépő Bz-re korlátozódik. A helyi személyforgalom kapcsán sem volt éppen tömegnyomor a peronon amikor leszálltunk. Lesétálva a zalalövői főúthoz, a közeli kocsmába tértünk be pecsételési céllal, majd a közeli kis tájházat szemléltük meg kívülről. A falut elhagyva hosszú egyenes földútra tértünk rá, amely egy szép erdőn, majd földek között vezetett át minket Kerkáskápolnára. Néhány közepes állapotú ház és jobbra legelő után értük el a buszmegállót, ahol megtekintettük a szerény menetrendi kínálatot. A váróban a falu szomorú történelméről olvashattunk egy táblán, amelynek apropóját az ÁVH 1950-es évekbeli ténykedése adta. Erőszakos cselekményeik által okozott károk szinte a most is tapinthatóak a levegőben és a hely hangulatában. Ettől függetlenül számunka nem volt rossz élmény ez az elnéptelenedő falucska, amelyet ránézésre is igyekeznek rendben tartani. Pecsét híján a következő buszmegálló táblájánál, majd a település elejének megjelölésénél csináltunk egy-egy igazolóképet, majd folytattuk aszfalton a túrát a következő falu, Magyarföld felé. A most már történelem a sima megyehatár táblák mellett is elhaladtunk, majd hídon a Kerkát kereszteztük. Magyarföld szomszédjához hasonlóan nem egy idegbeteg hely, de az idő itt is jócskán megállt. Már nyomasztó volt a néptelenség, a házak állapota és az utcakép. Egy úttévesztés után már a helyes úton haladva indultunk tovább a Berki-hegy irányába. Rétek után erdőbe tértünk, majd következtek a Berki-hegy szőlőskertjei és nyugalmat árasztó, de látszólag minden komfort nélküli présházai. A főbb keréknyomról letérve még következett néhány iránytörés és egy hosszabb emelkedő. Még egy darabig kitartott az erdő, majd egyre ritkulni kezdtek a fák és hamarosan elértük a DDK-ról már ismerős Gödörházát (nekem annak idején megszakítási pont is volt). A zöld jelek bevezetnek a buszmegállóhoz, innen egy néhány lépéses kitérő a helyi harangláb, ahol a füzet által feltett kérdésre kell válaszolni. Ezek után a DDK útvonalán haladva, a Ritási-domb geotornyát ismét meghódítva értük el Magyarszombatfát. A 18:05-ös busz minimális késéssel érkezett, Őriszentpéter végállomásra a fedélzetén érkeztünk, majd a központban lévő Centrum étteremben vacsoráztunk, majd a buszállomásra visszatérve a 18:51-es járattal utaztunk Szentgotthárdig. Onnan pedig visszavonatoztunk a kocsihoz Lövőre, majd hazafelé vettük az irányt a 21 km-es túra után.

 

Zalalövő-Kondorfa

2022. decemberében poroltuk le a mozgalom folytatására vonatkozó terveinket, majd a gondolatot tett is követte, 29.-én már úton is voltunk Csornára a vonathoz, hogy Zalalövőig utazzunk. Szil környéki biztosítóberendezési hiba jócskán meghiúsította a terveinket, miután minden csatlakozást lekéstünk volna leszálltunk a vonatról és információ hiányában lemondtunk az utazásról (külön sikersztori: az applikáción vett jegyet nem lehet visszatéríteni az felhasználási feltételek szerint, de mivel hitelesen tudtunk igazunkat bizonyítani, így márciusban visszautalták a jegy árát!), majd ismét a kocsiba ülve, még meleg motorral indultunk meg Zalalövőre, ahová még így is a vonat idejébe sikerült érkeznünk. Mivel erre a szakaszolási eshetőségre az igazolólapokkal nem készültem, így csak hiányos dokumentációm lett volna erről, a szakaszról (párom az egész pakkot hozta végig), de szerencsére a helyszínen gyorsan sikerült segítséggel hárítani a problémát. Az állomásról (DDK pecsétet használtunk igazolásra) a piros jeleket követve az Őri felé vezető útra térve hosszan haladtunk a város nyugati nyúlványán, majd egy jobbos után érkeztünk meg a környék egyik legszebb pontjához, a Borostyán tóhoz. A szép fekvésű tó megért volna egy kis ejtőzést a parton, de tartanunk kellett magunkat az ütemtervhez, nem akartuk Kondorfán lekésni a 17:09-es utolsó (!) buszt. Rövid erdei szakasz után földek mellett haladtunk egy elnyújtott „U” alakban, majd egy újabb rövid erdei szakasz után érkeztünk meg az aszfaltos útra Felsőjánosfa fölött. Aszfalton haladtunk innentől egy darabig, Szaknyér központjáig. A soron következő falu Hegyhátszentjakab volt, a rendezett kis faluban a ránézésre néptelen kocsma belülről működik, itt sikeresen jutottunk pecséthez. Kis emelkedő után tértünk le Szaknyér felé, majd az itt is jellemző jókora nagyságú telkekkel rendelkező házak mentén hagytuk el a falut. Egy kisebb dombtető után érkeztünk meg újra emelkedőben a barátságos, ámbár kissé kihalt Szaknyérre. A templom melletti buszmegállóba beülve álltunk  meg egy kicsit falatozni, a menetrend alapján nem kellett attól tartanunk, hogy a sűrű buszközlekedés mellett a sofőr félreérti a helyzetet és feleslegesen áll meg miattunk a megállóba. Életemben először ettem töpörtyűt és megállapítottam, hogy nem is rossz, majd megetettünk a helybéli macskát egy kis maradékkal. Pár perccel később már újra úton voltunk és erdőbe térve hagytuk el Szaknyért. Viszonylag rövid erdei szakasz után ismét szántók következtek, majd megérkeztünk Kisrákosra. A szintén kihalt arcát mutató faluban, csak a vége lőtt mutatkozott egy kis élet. Az Őrségi Parasztvigadót sajnos zárva találtuk, bosszankodva csináltunk igazolóképeket, nem akartuk megvárni a nyitási időt, amely jócskán sietésre kényszerített volna minket. Este végül kocsival kitértünk ide és meg tudtuk szerezni a szükséges igazolást, ebben a mozgalomban így is kellett pár helyszínt fotóval igazolnunk, nem akartam ezek számát szaporítani, ha már volt lehetőség a rendes igazoláshoz. A falu Fodorszer nevű részének nyugati végében a Trabant gyűjtemény és a bérlési lehetőség volt számomra a szokásos tetszetős házakon kívül számunkra említésre méltó. Ezután következett számunkra a túra érdemi része: egy jobbos meg egy balos kanyar után rátértünk egy hosszú egyenesre, ami egy az eddigiekhez képest vadregényes erdőben vezetett, majd ezután értük el az egész mozgalom számunkra legkedvesebb faluját, Ispánkot. A nyugalmas és barátságos hangulatot árasztó falu központját hamar elértük. Jobbra a harangláb környékén kis park található, majd utána egy nagyobb teraszos épület egyik oszlopán pecsétet találtunk. A szemközti Béke liget fakapuján (érdekes módon ezzel szemközt van az Ispánk tábla) található évszám leírása az igazolás itt, de örültünk a mozgalmi pecsétnek is. A pecséttel ferdén szemben található buszmegállót kiszolgáló járatok menetrendje megjegyezhető mennyiségű: hétfőtől péntekig napi 2 busz a szomszédos Őriszentpéterre, hétvégén nincsen tömegközlekedés itt. Úgy néz ki a csereháti kínálatnak vannak errefelé is komoly kihívói. Átsétáltunk a szép fenyőfák által határolt úton át a ligeten, majd egy kis emelkedő következett a falu túlsó részébe. Kicsit túlmentünk a leágazáson, majd ezt korrigálva hagytuk el a kedves kis falut, egy réten átvágva rövid erdei szakasz után kereszteztük az Őriszentpéter-Csákánydoroszló utat, majd a Bárkás tó nádasa mellett haladtunk el. Jócskán kezdtek fogyni a fények, de mi továbbra is kitartottunk az úton, amely innentől kezdve kicsit ökörhugyozás jellegűre sikerült. Eleinte egy jobbos és egy balos kanyar után hosszan haladtunk egy szép nyiladékban, majd  jócskán megszaporodtak az iránytörések, kanyarok. Mindez szépen jelezve, nem rémlenek jelzési problémák sehonnan a mozgalom útvonaláról. A hátralévő szakaszról a vizenyős Dó-rét a „jellegfával”, valamint az azt követő Máli-hegy 264 méteres magaslata volt említésre méltó. Kondorfához közelítve egyre inkább a Lugos patak mellé tartott az útvonal, egy hely nagy fatörzs átlépése közben sikeresen el is csúsztam, beütöttem hátsó felemet, de nem volt időnk időzni, menni kellett tovább. Mivel már majdnem sötét volt és a buszt nem kívántuk kockáztatni (ez egy nagyon jó megérzés volt), így a sportpálya előtt a patak felett áthaladva a kék útvonalára tértünk rá és így jutottunk egy a központ szélén található kocsmához. Szerencsére a pecsét kikerült a bejárati ajtó belső feléről a külsőre, így pörgősebb volt az igazolás. Az Őriszentpéter-Csörötnek útra kiérve indultunk a buszmegálló felé, majd a buszt is megláttuk! Sietősen még fel tudtunk szállni, de a 17:05-kor már kifarolt a busz a megállóból, 4 perccel hamarabb! Azért ez szerintem bőven tűréshatáron kívüli, biztos nem tetszett volna a sofőrnek, ha a napi utolsó buszról lekésve utaspanaszt teszünk…mondom ezt úgy, hogy én jelenleg csinálom a buszos jogosítványt, de eszembe nem jutna ennyivel előbb elmenni egy megállóból, ha egyszer valamikor dolgozok is ebben a szakmában. Őriben kettéváltunk: én elmentem pecsételni a Centrum étterembe (áprilisban ez kimaradt), párom pedig a buszállomás mögötti pizzériába ment rendelni. A pecsételés után odaértem én is, így friss pizzát tudtunk enni, majd buszoztunk Zalalövőre. Sajnos menetrendváltás óta nem mennek be a buszok a vasútállomásra, csak a bejárati útig, a netes keresővel ellentétben, erről az aktuális sofőr világosított minket fel. Éljenek a kényelmes átszállások…persze a menetrendi hézagok jócskán lehetővé teszik a pár száz méteres séta teljesítését, de nem mindenki mozog könnyen vagy kevés cuccal. Na mindegy, biztos sokat tömegközlekedik, aki erről döntött, nem lepődtünk meg. Visszatérve a kocsihoz belefogtunk még egy hosszas körbe a mozgalom érintőpontos része kapcsán, de ezek egy nagy részét meg kellett később ismételni, szóval igazából így utólag nézve arra volt jó az egész, hogy több benzin fogyjon és lekéssük az utolsó meleg étkezéses lehetőséget a környéken, így korgó hassal tértünk haza csak késő este a 23 km-es túra után.

 

Felsőszölnök-Szentgotthárd

A következő felvonás egy napos pihenő után Szilveszter napján következett. A tömegközlekedésbe ezúttal kevésbé bízva Körmendig autóztunk, majd onnan vonatoztunk Szentgotthárdig. Gotthárdot már jól megismertük a Szent Imre út során, ezúttal dél felől érkeztünk meg délután a határmenti városba. Estére Sárvárra voltunk meghívva egy gyerekkori barátom és a többi meghívottja társaságába, így kellőképpen le tudtuk magunkat előtte fárasztani az év utolsó napjának estéjére, a bő 16 km alatt. 10 óra után kicsivel már a Felsőszölnökre tartó buszon utaztunk, mindkettőnk számára új volt ez a terület, így jócskán nyújtogattam a nyakamat. Érdekes volt a szűkös úttal rendelkező Szakonyfalu a szép templomával, majd Alsószölnök következett. Egyre „szlovénosabb” lett a táj az ország legnyugatibb csücskéhez közeledve, a sűrűbb házkiosztások helyett itt már a jóval szellősebb verzió dominál. Felsőszölnök határában az italboltnál szálltunk le, szakaszolásban így volt ideális a dolog. A nagyon durván retro kocsma és bolt együttesben kértünk és kaptunk pecsétet, majd nekivágtunk a túrának. Először aszfalton haladtunk egy keveset, majd egy telekre kell bemenni és egy idő néni (aki intett, hogy jó helyen vagyunk) háza mellett elhaladva kell betérni az erdőbe. Az aktuális lapos gerincer emelkedő után értük el, majd keréknyomon értük el az ország „békebeli” nyugati pontját jelölő helyet, mely még a Vasfüggöny idejében volt a legnyugatibb extra engedélyek nélkül megközelíthető pont. A tábla tanúsága szerint akkoriban Szakonyfalut jelölték meg legnyugatibb pontként, mivel a valóságban legnyugatibb Felsőszölnök nehezen volt megközelíthető, így született e fiktív „legnyugatibb pont”. A fenyőfák által határolt kis vadászház szép helyen fekszik, ma már nehéz elképzelni, hogy nehezebb időkben még idáig eljutni is kiváltság volt. Egy hangulatos fenyőfák melletti patakátkelés után tekergős, de haladós úton jutottunk el a soron következő aszfaltos út, a Szentgotthárd-Apátistvánfalva út keresztezéséig. A folytatás is elég lendületes volt, majd Zsidahegy előtt a szabadon bóklászó kutyák kényszerítettek minket egy kis kerülőre, majd elértük a kis egy utcás városrész házait. Takaros porták között haladtunk el, az elágazásban álló kereszt emelésének a dátuma az igazolás itt. A házakat elhagyva pár száz méteres erdei rész után érkeztünk meg Zsidára, itt már hosszabban kellett gyalogolnunk, a modern és újgazdag házak közé itt már jócskán vegyültek lepukkantabbak is, erős kontrasztot adva az évtizedes elzártság utáni fellendülésnek. Számunkra ez volt a legkevésbé szimpatikus hely a túrán, igyekeztünk ezen és a soron következő városi szakaszon minél hamarabb túl lenni. A kissé mesterségesen szított ingatlanbiznisz, a földrajzi fekvést a végletekig kifacsaró és minden négyzetmétert aranyáron adó és kitelepült újgazdag légkör nem az én világom. Gotthárd belsőbb része és belvárosa ettől függetlenül szép, még ha a körítést annyira nem is tudom a magaménak érezni. Az állomáson pecsételtünk a pénztárba, majd Körmendig vonatoztunk, ahol már fél 4 után kocsiba is ültünk. A szombathelyi Kfc szilveszteri korábbi zárása miatt feladta a leckét, de némi helyismerettel sikeresen megoldást találtunk az étkezésre: 1 évig laktam Szombathelyen, így az általam jól ismert Gekko Pub ezúttal sem okozott csalódást. Az étteremből pár lépésre található oktatási központban tanultam annak idején a mozdonyvezetői hivatás rejtelmeiről. Teli hassal, jókedvűen indultunk meg innen Sárvárra, ahonnan az újév első óráiban tértünk haza.