Ray Bradburry

 

Marsbéli krónikák

 

(folytatás)

 

   – Törött? Én épnek látom. A holdfény segít. És az oszlopok állnak.

   – Az utcákon por van – mondta Tomás.

   – Az utcák tiszták.

   – A csatornák kiszáradtak.

   – A csatornák telve vannak levendulaborral.

   – Halott.

   – Élő! – tiltakozott a Mars-lakó, és még jobban nevetett. – Ó, maga mindent hamisan lát. Látja a sok karneváli fényt? Gyönyörű csónakok vannak ott, karcsúak, mint egy asszony; gyönyörű asszonyok, karcsúak, mint egy csónak; homokszín nők, kezükben tűzvirágok. Látom őket, innen kicsik, ott futkosnak az utcákon. Éppen oda megyek, az ünnepségre. És egész éjjel a vízen suhanunk, és énekelünk és iszunk és szerelmeskedünk. Hát nem látja?

   – Uram, ez a város olyan halott, mint egy kiszáradt gyík. Kérdezze csak meg bármelyikünket. Én ma este a Zöld Városba megyek. Ez az új település, amelyet nemrég építettünk az Illinois országútnál. Maga meg van keveredve. Hoztunk egymillió láb oregoni deszkát, néhány tucat tonna jó acélszeget, és összeácsoltuk a két legszebb kis községet, amit valaha is látott. Ma este az egyiket jól bemelegítjük. Egy tucat rakéta jön a Földről feleségekkel és lányokkal. Táncolunk, lesz whisky.

   A Mars-lakó nyugtalan lett.

   – Azt mondja, hogy arra?

   – Ott vannak a rakéták. – Tomás a fennsík szélére vezette, és lemutatott.

   – Látja?

   – Nem.

   – Az ördögbe is, hát ott vannak. Azok a hosszú, ezüsttárgyak.

   – Nem látom.

   Most Tomás nevetett.

   – Maga vak.

   – Én nagyon jól látok. Maga nem lát.

   – De az új várost csak látja? Vagy nem?

   – Nem látok semmit, csak az óceánt. Éppen apály van.

   – Uram, az a víz már negyven évszázada elpárolgott.

   – Ó, most már igazán elég!

   – Így van, én is ezt mondom.

   A Mars-lakó elkomolyodott.

   – Mondja el még egyszer! Maga valóban nem látja a várost úgy, ahogy én leírom? A vakítóan fehér oszlopokat, a karcsú bárkákat, az ünnepi fényeket… Ó, hiszen tisztán látom. És figyeljen csak! Hallani az éneket. Hiszen nincs is messze!

   Tomás figyelt, és megrázta a fejét.

   – Nem.

   – Én viszont – mondta a Mars-lakó – azt nem látom, amit maga leír. Így van.

   Ismét átjárta őket a hideg. Jég volt a testükben.

   – Lehetséges…?

   – Micsoda?

   – Maga azt mondja, hogy az égből…?

   – A Földről.

   – Föld. A név az semmi – mondta a Mars-lakó. – De… az előbb, amint jöttem a szorosban – megtapogatta nyakszirtjét –, úgy éreztem…

   – Hideget?

   – Igen.

   – És most?

   – Ismét hideget. Különös. Valami történt a fénnyel, a hegyekkel, az úttal. Idegennek éreztem az utat, a fényt, és egy pillanatig azt hittem, hogy én vagyok az utolsó élő ember ezen a világon…

   – Én is úgy éreztem – mondta Tomás. Mintha régi, kedves jó baráttal beszélt volna bizalmasan, belemelegedve a témába.

   A Mars-lakó lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.

   – Ez csak egyet jelenthet. Valahogy az Idővel van összefüggésben. Igen. Maga látomás a múltból.

   – Nem, maga való a múltból – mondta a földi ember rövid gondolkodás után.