Ludvik Soucek a kiváló cseh szerző írta:
"Az egyik legkedvesebb tudományos fantasztikus történet, amelyet ismerek, a világűrben játszódik. Egy űrhajóscsoport kalandjait mondja el egy olyan esztendőből, amelyre még néhány ezredévet várhatunk. Űrhajósaink a világűrben utazva találkoztak egy régimódi fotonrakétával, s abban egy mulatságos emberkét találtak, aki alig ért a derekukig, de ami még rosszabb: szünet nélkül bosszantotta őket azzal, hogy egyvégtében a maga gyönyörűséges bolygójának nagyszerű civilizációját magasztalta, és azon panaszkodott, hogy nem tudja hazáját a végtelen világegyetemben megtalálni. A bolygóközi végtelen térben úgy eltévedt, mint Jancsi és Juliska a sötét erdőben.
Űrhajósaink hamarosan torkig vannak az emberke kérkedésével. Hogy megszabaduljanak a hencegő Hüvelyk Matyitól, a sok milliárd galaxis közt megkeresik a többitől semmiben sem különböző, egészen közönséges csillagát, és elindulnak bolygórendszere felé. Közelednek a Harmadik Bolygóhoz. A kis űrrepülő szinte ugrál izgatottságában. Beszél a csodákról, amelyeket hamarosan mindnyájan saját szemükkel láthatnak, beszél a gyönyörű városokról, amelyeknek különös a nevük: Pá-rizs, Lo-n-don, beszél a tökéletes közlekedési hálózatról, szóval a virágzó civilizációról, amely előtt kénytelenek lesznek fejet hajtani az idegen űrhajó csúfondáros égimeszelői is.
Leszállnak – ámde a Harmadik Bolygó puszta és lakatlan. Itt-ott ugyan rábukkannak némi nyomokra, amelyek értelmes lények egykori alkotásaira vallanak, találnak romokat, s helyenkint a terep mintha rendezett lett volna – csakhogy nyilvánvalón hosszú ezredévek óta elhagyatott minden, és már réges-régen pusztulásnak indult. Az egész bolygó egyforma képet mutat, ám az űrhajó parancsnoki kabinjának képernyőin egyszerre csak feltűnik valami, ami bizonyosan nem természetes képződmény: hatalmas kőtömbökből álló, óriási négyoldalú gúlák látszanak rajta, s körülöttük mindenütt sivatag. A jókora űrhajó gyatra kis játékszer e gúlákhoz képest. Ez az egyetlen tanúbizonysága annak, hogy a végre megtalált bolygón egykor értelmes, dolgos lények – emberek éltek.
Az aprócska űrrepülő fogát összeszorítva kilépett az űrhajóból, s mintha sírás fojtogatta volna:
– Bámultok, ugye? Hát hogy tudjátok, ezt voltunk képesek felépíteni...
Bizony, a piramisok alighanem túlélnék az emberiség pusztulását is, hiszen voltaképp már épülni is rom formában épültek, mert így dacolhatnak legkönnyebben az időjárással, s valóban az örökkévalóságnak készültek. Az építészeti statika szemszögéből nézve a piramis a legidőtállóbb, legmegbízhatóbb építmény, amit csak el lehet képzelni. Erre a gyerekek is rájönnek, amikor az első színes építőkockákat kapják ajándékba. Miután néhányszor megpróbálkoznak azzal a rendkívüli merész kísérlettel, hogy egy kockára kettőt állítsanak rá, s a dolog persze rosszul végződik, nagyon hamar áttérnek a széles alapon nyugvó, felfelé keskenyedő, biztosabb építmények építésére, s ezek lényegükben: piramisok." (A betlehemi csillag nyomában, 1973).
John Michell írta a piramidológusokról és más amatőr piramiskutatókról:
"A tárgy ellenállhatatlanul vonzza az izgékony, megszállottságra hajlamos embereket, nem is beszélve az őrültekről, de az ilyen emberek megérzései sokszor megelőzik a józanabb kortársak meglátásait, és az az odaadás, amivel olyan sokan közülük a Nagy Piramissal kapcsolatos tanulmányokat kísérték, ahelyett hogy hitelét venné, inkább varázsát bizonyítja..."
http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=158461773&t=9000303
