Hát akkor lenne még egy idézet:

Népszabadság, 57. évfolyam, 305. szám 1999. december 31., péntek

"Katonatörténet: a bajtársiasságnak nyoma sincs

– Az agyhártyagyulladásos megbetegedések talán ráirányítják a figyelmet a magyar hadseregben uralkodó viszonyokra. Végre nyíltan kellene beszélni arról, hogy milyen a katonák ellátása, felszerelése, a laktanyák tisztasága, a tisztek, tiszthelyettesek és a tisztesek parancsnokolási módszere és munkamorálja. Kész csoda, hogy nem történik gyakrabban baj, mert a katonák testi, lelki kiszolgáltatottsága normális ember számára elviselhetetlen.

A huszonéves fiatalemberből ömlik a szó. Sorkatonaként éppen túl van a kiképzés hetein, tapasztalatai lesújtóak. Arra kér, hogy a nevét ne írjam le. Kerüli a nyilvánosságot, családjának sem akar kellemetlenségeket. Egyébként sem róla van szó – állítja –, hanem több tízezer kor- és bajtársáról. Ugyanakkor felhatalmaz arra, hogy a nevét kiadhatom mindazoknak, akik felelősségteljesen vizsgálódni kívánnak az általa elmondottak ügyében. Így kiléte nem marad titokban a laktanyaparancsnok, a vezérkari főnökség, a honvédelmi tárca, a parlamenti képviselők és az ombudsman előtt.

– A talán legjobb körülményekkel rendelkező hazai kiképzőbázisra, a szombathelyi Savaria laktanyába vonultam be – kezdi mondandóját a baranyai városban élő férfi. – Ezt a laktanyát a seregen belül hotelnek becézik, mivel annyival jobb a többi kiképzőhelynél. Ezek után el tudom képzelni, milyen lehet a többi. Az első megaláztatások a bevonulás napján érik a sorkatonákat. Használt, rossz állapotú, nem a méretüknek megfelelő ruhákat vágnak hozzájuk. Az orvosi vizsgálat komolytalan, még arra is lusták, hogy vérnyomást mérjenek.

Az étkezésről a következőképp beszél a fiatalember:

– Mindig kapkodva kell enni. Reggelire, ebédre három-négy percet biztosítanak. A parancsnokunk soron kívül megkapja a maga adagját, mire mi is bejutunk, ő már végez, és indítja kifelé az egységet. A reggeli teát meginni képtelenség, mert annyira forró, hogy nem hűl ki ennyi idő alatt. Az étel minősége általában csapnivaló, a leves íztelen lötty, a hús alig pár deka. Mindeközben mázsaszámra borítják ki a maradékot, sőt az is előfordul, hogy a tisztesek a körletben pénzért értékesítik a megmaradt étel egy részét. Gyümölcsöt hat hét alatt kétszer kaptunk: egyszer diónyi almát, egyszer pedig – Mikuláskor – egy szem mandarint.

– A laktanyában a fürdésre naponta húsz percet adnak – állítja a sorkatona. – Este fél nyolckor a mi emeletünkön egy század megrohanja a fürdőszobát, és a katonák egymást lökdösik ki a hét zuhanyrózsa alól. A század sorállományának három-négy működő vécékagyló jut, a tizenkét tisztnek és tisztesnek külön vécéje van tíz kagylóval. A gyakorlatok nem a fizikai terhelés nagysága miatt embert próbálók, hanem a kitolások miatt – véli a fiatalember. – Például attól, hogy szükségtelen felszereléseket kell cipelni, mindig ott kell „harchoz” feküdni, ahol tetőtől talpig mocskos lehet a katona, s főleg attól, hogy a parancsnokolás hangneme embertelen. A legsűrűbben használt titulus a hülye, a marha, az állat, a barom, a baromarcú. A többi megszólítás nem is idézhető, mert nem tűri a nyomdafestéket. A tisztesek – őrvezetők, tizedesek, szakaszvezetők – többnyire iskolázatlanok, műveletlenek, akik abban lelik örömüket, hogy egymással versenyben „csuklóztatják” a rábízott sorkatonákat. Élvezik, hogy parancsolhatnak, gyakorta pszichikai esetek, akik a civil életben számos, azóta is feldolgozatlan csalódáson eshettek át, s most ezeket szeretnék másokon leverni. Nem tudom, milyen követelmények alapján választják ki őket, de elképzelhetetlen, hogy komoly felvételi előzhette meg alkalmazásukat. A tisztek és tiszthelyettesek intelligensebbek, az ő moráljukat viszont tapasztalatom szerint az alkohol ássa alá. A kiképzési feladatok idején is természetes az ivás, ennek ellenére sosem fordult elő, hogy figyelmeztettek vagy megszondáztak volna egy nyilvánvalóan italos tisztet.

Előfordult, hogy éjjel egykor fölparancsoltak minket egy teherautóra és kivezényeltek utat őrizni – idézi fel az egyik gyakorlatot riportalanyunk. – Tizenkét órán át ott dekkoltunk. Ha nem vettem volna magamra – tulajdonképpen engedély nélkül – még plusz harisnyanadrágot, zoknit, pulóvert, termomellényt, pokrócot és a vegyvédelmi ruhát, akkor megfagytam volna. Kétszer ellenőrizték, hogy vigyázunk-e az útra, de az eszükbe sem jutott, hogy forró teát hozzanak. Pedig előtte megígérték. Ha valaki mégis megbetegszik, nem mer lemenni a gyengélkedőre, mert a parancsnokok nemegyszer azzal zsarolják a katonákat, hogy aki lemegy – csak lemegy, nem lent marad! –, az nem kap eltávozásra engedélyt. Ezért a betegek addig maradnak fent a körletben, amíg megfertőzik a környezetüket.

A lapunkhoz forduló katona úgy véli: bajtársiasságnak, összefogásnak, férfias próbának nyoma sincs a seregben, van viszont aljasság, hazugság, bunkóság. Minderről a baranyai férfi feljegyzést készített a laktanya humántisztjének. Meg van róla győződve, hogy emiatt a következő kilenc hónapban elöljárói még inkább rászállnak. Abban azonban bízik, hogy az agyhártyagyulladások nyomán megkezdett vizsgálat nem marad eredménytelen, és az illetékesek ráébrednek: a jelenlegi hadseregben a sorkatonák nem azért vesztik el immunitásukat, mert gyengék, hanem mert a nem megfelelő ellátás és a rossz bánásmód miatt legyengülnek, és elhatalmasodik rajtuk az igénytelenség, az egészségtelen stressz és a szorongás.

Ungár Tamás"