Hát itt nincs köd; ez persze, nem zavarja az agyalágyult ködlámpás barmokat, hogy karácsonyfaként rohangáljanak.

De azért egy ködös sztori...

Egy távoli ország távoli városában rekedtem a köd miatt. Már rég vissza kellett volna térnem állomáshelyemre, de lassan egy hete fojtó, sűrű köd telepedett a környékre, néma csendre kárhoztatva a közeli nagy repülőteret, és tébolyult zsúfoltságot okozva az egyébként is mindig szűknek bizonyuló váróteremben. Egy hatalmas terület egyetlen légikikötője, a környéken számtalan nyaraló- és üdülőhely, emellett jelentős légiforgalmi csomópont, kis és nagy gépek tucatjainak utasai szállnak itt át nap mint nap.

Mit volt mit tenni, maradt a surface mint közlekedési közeg. 36 óra vonaton nem akármilyen megpróbáltatás. Ráadásul kupés kocsiba szép időben sem lehet jegyet szerezni, hát még ilyenkor. Termes kocsi, tömeg, bűz, lábszag...

Befutott a vonat az állomásra. A kedves, közvetlen kalauznéni – teljhatalmú úr(nő) az egész úton – elmondta, hogy egész mostanáig derült égbolt alatt, ragyogó napsütésben jött a vonat. Aztán úgy tíz perccel az érkezés előtt egyszer csak befutottak a sűrű ködbe.

– Fogadjunk, – mondtam útitársamnak – hogy alig hagyjuk el az állomást, újra kisüt a nap!

Nem fogadott. Szerintem sejtett valamit. Felszálltunk, elindultunk. Talán öt perc sem telt el, sápadt nap kezdett áttűnni a ködön. Még pár perc, és felragyogott a nap, akadálytalanul elláttunk a látóhatárig (ez utóbbi állítás egyébként mindig automatikusan teljesül).

Azóta tudom, hogyan választják ki egy épülő, új repülőtér helyét. Előveszik a ködtérképeket száz évre visszamenőleg, és ahol az egymásra vetített ködsűrűség a legtöményebb, oda szúrja körzője hegyét a főtervező.