A görögök szerint az egyiptomiak, etruszkok, föníciaiak és más népek is ismerték Héraklészt, akinek 12 nagy munkát tulajdonítottak. De már az ókori tudósok is tisztában voltak vele, ennyi tett véghezvitele még egy félistennek is sok. Úgyhogy 2-3 vagy még több különböző Héraklésszel számoltak. Louis Charpetier nyomán persze minket az izgat, aki a távoli Nyugatra utazott. Ő egy újkőkori hadvezért látott benne. Ha az érvelése helyes vagy csak részben helyes is, akkor is nagyon régi időkről beszélünk. Semmi esetre sem gondoljuk, hogy arról a Héraklészről lenne szó, aki görög kronográfusok szerint az i.e. 1300 körül élt (nem sokkal Trójai Háború előtt). A Nyugat kalandora Charpentier szerint valamikor 8-10.000 évvel ezelőtt élhetet, de Braghine is 6000 évesnek mondja, de Koutrouvelis számítása is az i.e. 32. századba teszi, és még mindig Odüsszeusz utazása elé…
Micsoda idők lehettek ezek, mikor egy hadsereg indult Keletről a szárazföldeken csak azért, hogy megszerezze a Heszperidák Kertjének aranyalmáit…!
Charpentier barátunk már elmesélte könyve, Az óriások és rejtélyes eredetük első fejezetében a világtörténelem első csatáját, amit Héraklész vezette sereg vívott a marokkói Tangernél. A könyv második fejezete: „Heszperidák”, s magával a rablással foglalkozik (a könyv harmadik fejezete: Atlantisz).
A szöveg megértését, a helyszíneknél az itt adott térkép is segíti (pld. mutatja Ládón mocsarát): http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=158511760&t=9000303
Charpentier tehát a mitikus Herakles 10. és 11. munkájával foglalkozik: vagyi a Gérüón marháinak ellopásával és a Heszperidák Kertjének aranyalmáinak megszerzésével. Erról szól a francia szerző könyvének következő fejezete, aminek itt adom magyar fordítását:
II. Fejezet
HESZPERIDÁK
A legenda szerint Herkules – vagy ha úgy tetszik, a közel-keleti hadsereg – két hadjáratot hajtott végre a távoli Nyugat ellen, amelyek valódi portyázások voltak. A cél nem volt más, mint hogy olyan „termékekhez” jussanak, amelyek keleten hiányoztak. Az első alkalommal szarvasmarhák, a második alkalommal pedig mezőgazdasági termékek.
A legenda szerint Spanyolországgal szemben az Atlanti-óceánban volt egy sziget: Heszperia szigete, ahol az óriás Gérüón uralkodott (ismét egy óriásról van szó). És bíborszínű teheneket tenyésztett, amelyekből egy másik óriás által őrzött híres csordája volt.
A Herkulesre bízott egyik feladat az volt, hogy lopja el a teheneket Heszperia szigetéről.
Úgy tűnik, hogy Herkules, hogy elérje a szigetet, egy kis hágón ment volna át, amely párhuzamos a Valcarlos-szal... És ebben a hágóban van egy ősi torony, úgy tűnik, a neolitikus időkből, amely az „Fort Urucles” nevet viseli és amelyben Jacques Coupry joggal ismerte fel egy Herkules-erődöt.
Innen az Ibériai-félsziget atlanti-óceáni partvidékére, valószínűleg dél felé, Cádiz térségébe jutott, arra a helyre, ahol később a föníciai Tartesszosz kolónia virágzott.
Mivel Herkules nem volt hajós és nem rendelkezett hajóval, megfélemlítette a Napot – folytatja a legenda –, hogy adja neki a hajót, amely éjszaka az óceánon át nyugatra szállította. Mivel a Nap ezt megtagadta, a hős kifeszítette az íját és azzal fenyegette, hogy egy nyíllal lelövi, mire a Nap megadta magát. Herkules ekkor szállhatott fel a naphajóra.
Anélkül, hogy túlságosan erőltetnénk a legendát, hihető, hogy a hajót – a szükséges felszereléssel együtt – valamelyik partvidéki törzstől kölcsönözte volna, amelyik többé-kevésbé imádta a Napot, és megszokta, hogy annak iránya szerint, azaz nyugat felé hajózzon… Egy kölcsönkapott hajó, természetesen fenyegetés hatására?
Akárhogy is legyen – és ez teljes mértékben bizonyítja, hogy nem a Nap valódi hajójáról van szó –, a hősünket nyilvánvalóan felkavarták az Atlanti-óceán hullámai. Feltehetően tengeribeteg volt – ami normális egy ember vagy egy hadsereg számára, de nagyon meglepő egy félistentől.
A szigetre érve Herkules megölte az őrző óriásokat és visszafordult a bíborszínű ökreivel, amelyeket Szkítiába hajtott.
A jószágok után a mezőgazdasági termények, amelyek miatt a Heszperidák kertjébe tett expedíciót vállalták.
Ez a „kert” – mind a görög legenda, mind a helyi hagyomány szerint – Larache városka közelében vagy valamivel azon túl helyezkedett el.
Ha Tanger felől érkezünk, ez a hely az ősi Lixussal szemben van, bár a Lukos folyó torkolata választja el tőle, amely egy torkolatot képez, amely ma már elég kicsi, de nagyon kiterjedt lehetett, és amely gyakorlatilag a nyugati part egy teljes részét elszigetelte. A mai Alcazarquivirig érhetett.
Ahhoz, hogy a part nyugati részéhez eljussanak, át kellett kelni a mocsáron vagy hajóra kellett szállni; de Herkulesnek nem volt kikötője és a mocsár akkoriban különösen veszélyes vízi gyíkok és őshüllőkkel lehetett tele… És ahogy az természetes, meg kellett küzdenie velük…
A legenda azonban nem erről szól, hanem arról, hogy a „kert” eléréséhez Herkulesnek meg kellett küzdenie a Ládón nevű sárkánnyal, Ekhidna fiával, a többfejű sárkánnyal, aki a Heszperidák bejáratát őrizte.
A legenda itt továbbra is megegyezik a helyi nevekkel.
A Heszperidák, ahogyan a nevük is mutatja: a „Nyugat leányai”, a legvégső Nyugat gyermekei. Ők Atlasz lányai, aki egyszerre hegy és atlanti király. Nem lenne túlzás a legendát úgy elképzelni, hogy ők a névadó atlanti törzsek. Végül is a berbereket még mindig „Atlasz fiainak” tekintik. Nincs itt tehát semmi olyan, ami meglepne minket.
Hárman vannak: a Fekete, a Vörös és a Fehér. Logikusan azt gondolhatnánk, hogy bőrszínükről van szó, és hogy a titokzatos – és valódi – kert őrzését egyformán az általuk megszemélyesített három fajra bízták.
Ez a tény annál kevésbé zárható ki, mivel a három fent említett bőrszínt, valamint a három fajt egyaránt megtaláljuk ezen a vidéken.
A Heszperidák kertjének különlegessége volt, hogy a fák sajátos gyümölcsöt termettek: aranyalmákat. A Pszeudo-Szkülax szerint három volt ezekből és a régiek úgy tekintettek rájuk, mint olyan talizmánra, amely képes megnyitni az Olümposzt. Bár ha nem is teszi az embert az istenekhez hasonlóvá, de legalább lehetővé teszi, hogy megközelítse őket.
Ezek tehát a beavatás gyümölcsei voltak.
Nem zárható ki e három alma szimbolikája, ami a fekete matéria három alkímiai állapotát teszi belőlük, amelyből a két darab kő a Fehérrel és egy a Vörössel vált ki.
Ez összefügg az alma sajátos szimbolikájával is, amely a hagyomány szerint a Teremtés könyvében a jó és a rossz tudásának fájának gyümölcse, Apollón gyümölcse, a Parisz pásztor által a három istennőnek felajánlott szépségdíj, valamint a szerencsés Avalon szigetének gyümölcse, a kelta szigeté, ahová a bölcsek lelke a halál után kerül.
Meglepő tehát az almának tulajdonított „tudás” állandó jelentése, amelyet az ókori szobrászok szívesen adtak a beavatottak kezébe.
Szükséges, hogy ez a tartós kapcsolat e gyümölcs és a „tudás” eszméje között távoli forrásból származzon… És nem szabad elfelejtenünk, hogy valahányszor az ősök az ARANY szót annak anyagi, fémes jelentésén kívül használták, mindig a beavatás tárgyát, vagy a tökéletességet létrehozó eszmét vagy annak megfeleltetését akarták megjelölni. Így például az Aranyszám, az Aranygyapjú, az Aranyszáj, az Aranyláb, az Aranytérd, az Aranyversek és így tovább.
Következésképpen a „Heszperidák kertjének” két jelentése van: a „művelt kert” és a „tudás helye”.
…És az igazi szimbólumok mindig materiálisan rögzültek.
Kérdések merültek fel ezen almák azonosításával kapcsolatban. Az arrogáns racionalisták még azt is felvetették, hogy ezek egyszerűen citromok vagy narancsok. Ez kissé gyerekes, de aki kertet mond, az művelést mond, és az a görögök előtti Herkules, aki nem tudott mindent a földművelésről, nagyon is gondolhatta, hogy a kert kifosztásával ellopja a titkot, ahogyan Gérüón teheneivel szert tett marhákra… És végül is csak azért maradtunk életben, mert voltak beavatott művelői, akik továbbadták ennek a mesterségnek a hagyományát…
Akárhogy is legyen, Herkules és barbár társai számára tehát az volt a kérdés, hogy a tudás egy valódi vagy allegorikus eszközét, vagyis a civilizáció művét sajátítsák el.
Ez megmagyarázná az expedíciót és az elszántságot, hogy megragadják ezeket a gyümölcsöket, és – a távolságokat megtartva – nagyon hasonlóak lehetnének a modern nemzetek elszántságához, hogy megszerezzék azokat a tudományos titkokat, amelyek meghatározhatják a népek jövőjét.
El kell tehát ismernünk, hogy a keleti „neolitikus emberek” hittek abban, hogy Európa és Afrika legnyugatibb részén – és különösen az egyesülési ponton – egy, a sajátjuknál magasabb rendű civilizáció létezik, ami ellentmond az általánosan elismert adatoknak; egy olyan civilizáció, amely már ismerte a földművelést és az állattenyésztést, valamint a hajózást, mindazt, amit Herkules és a Közel-Kelet nem ismert.
Legalábbis meglepő lenne, ha csupán görög mese lenne, hogy a bennszülöttek – ebben az esetben a tingitaniai berberek – megőrizték és átadták a római hódítóknak annak a helynek az emlékét, ahol Herkules tábort vert, ahol Antaiosz elesett és eltemették, és ahol a Heszperidák kertje található. És az sem kevésbé meglepő, hogy ilyen pontosan egybeesik egy olyan mese részleteivel, amelyet teljes egészében olyan emberek találtak ki, akik semmit sem tudtak erről a régióról.
Másrészt a népek között ősidők óta él az a meggyőződés, hogy ez a hely Marokkóban egyedülállóan szent. Még a rómaiak sem tudtak szabadulni ettől az érzéstől, mert a tengerszorost Fretumnak nevezték, és szent helynek tekintették. Az arabok Afrikának ezt a részét „Moghreb el-Aksa”-nak, a boldog Moghrebnek nevezték…
De ez a Marokkó, amelynek magas hegyvidéki része a mitikus Atlantisz egyik királyának nevét viseli és amelynek egyik fiának, Antaiosznak a neve éppúgy megtalálható a közeli Andalúziában, mint Nyugat-Indiában és az Andokban, valamint másutt is; ez a Marokkó, amelynek lakóit öt évszázaddal Jézus Krisztus előtt atlantáknak nevezték, nem lehetett volna-e ez egy «hátsó hely» vagy az utolsó kolóniája ezeknek az atlantiszi lakosoknak, akiknek még Herkules idejében is volt egy szigete?
Gérüón, Heszperia szigetének óriása és a nyájat őrző óriások, nem az óriás Antaiosz testvérei voltak-e, akik a „Nyugat lányai” kertjének szurdokát őrizték?
És az a kataklizma, amelyet Herkules idézett elő, amikor megnyitotta a Gibraltári-szorost, nem felel meg Atlantisz szigetének eltűnésének, amelynek lakói – az Atlasz atlantáihoz hasonlóan – földművesek, állattenyésztők, tengerészek és építészek voltak?
Ebben a tekintetben talán érdekes, ha „euhémerikusan” felidézzük a keleti és nyugati népek történetét, ahogyan azt a görög mitológia elmeséli.
Amikor Kronosz istennek, az ősatyának gyermekei születtek, felfalta őket.
Amikor társa, Gaia, az ősföld, úgy látta jónak, hogy újszülött gyermekeit kövekkel helyettesítse, Kronosz felfalta a köveket és életben hagyta Zeuszt, Poszeidónt és Kharónt.
Nem lehet költőibben kifejezni, mint hogy az idő felemésztette az első emberek emlékét, de azok számára, akik később születtek, az emlék megmaradt, csak a kövek – vagyis a művek – szívódtak fel…
Így maradt meg az emberek emlékezetében Zeusz, aki a Föld uralmát, Poszeidón, aki a tengerek uralmát és Kharón, a poklok uralmát kapta, vagyis egy kontinentális nemzet, egy tengeri nemzet és egy harmadik, földalatti nemzet.
Hagyjuk el a földalatti népet, hiába a trogloditák és a legendás gnómok…
Zeusznak voltak leszármazottai, ugyanúgy, mint Poszeidónnak…
Héraklész Zeusz fia volt, Antaiosz pedig Poszeidón fia…
Zeusz és fiai birodalma az Atlanti-óceán körül helyezkedett el; Poszeidón birodalma egy sziget volt az Atlanti-óceán közepén.
Zeusz fiainak háborúját Poszeidón fiai ellen Platón a szaiszi papnak a bölcs Szolónhoz intézett beszámolója alapján mesélte el, amelynek csak egy részét őriztük meg, de ez elég ahhoz, hogy halvány fényt vessen a történelem egyik legkülönlegesebb rejtélyére: Atlantiszra. (1969)
