Szembejött ez youtube-on és nagyon érdekes látni, milyen volt, amikor még legalább elvi lehetősége volt a Beatles újraegyesülésének.

https://www.youtube.com/watch?v=GA9-LJtT09c

Egyébként nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy ha valaha összeálltak volna, az szükségszerűen gyenge dolog lett volna. A történetük mélypontja 1969 januárja volt – mégis össze lehetett belőle mozaikozni a baromi jó Let It Be Naked-et és mégis tűkön ülve várjuk Peter Jackson filmjét arról az időszakról.

Abból kiindulva, hogy még a mélypont is rejtett értékeket (azt hiszem, mindenki elismeri, hogy a tetőkoncert mennyire jól sikerült), elképzelhetetlennek tartom, hogy egy bármikori összeállás lebőgés lett volna – feltéve persze, hogy mind a négyen és szívből akarták volna.

 

Viszont olvasom David Sheff Lennon-interjúkötetét és nagyon érdekes dolgok tűnnek fel benne.

Egyrészt, hogy kár, hogy Yokot sokan elintézik annyival, hogy „miatta oszlott fel a Beatles” és „zenei antitalentum” volt. Utóbbival egyetértek, előbbivel legfeljebb részben. Viszont, amit senki nem szokott hangsúlyozni: Yoko nagyon okos és sok eredeti gondolata volt (épp csak ki kell bogarászni az ezoterikus-habókos-naiv megszólalásainak tengeréből), méltó szellemi partnere volt Johnnak (igaz, zsenialitás nélkül), ráadásul tényleg harmónia volt köztük (akkor, 1980 őszén – illetve addigra).

Nem titkolták, hogy meg kellett harcolniuk érte.

 

Azt pedig nem gondolnám, hogy egy gigantikus szerepjáték volt ez az interjú (vagy akár a kapcsolatuk külvilágnak mutatott része): három héten keresztül tartottak a riportok, Sheff pedig nagyon jó riporter, nem egyszer provokatív kérdésekkel. Egész egyszerűen ennyi idő alatt ki kellett volna, hogy bújjon a szög a zsákból – ha mégsem, akkor ez az állítólagos „John és Yoko mítosz” Oscar-díjas alakítás volt. De érdekes, hogy a szkeptikusok jobban hisznek a „bennfentesek” könyveinek, mert ők „ott voltak”. Persze, ott voltak. Ennyit tudunk róluk - és ennyi alapján gondoljuk őket hitelesnek? Fogalmunk sincs a motivációikról (legfeljebb sejtésünk: a pénz) és hogy milyen emberek.

 

Ezzel szemben ott van Lennon és Ono a sok interjúval és lemezzel. Ráadásul Lennont szeretjük, a zenéje miatt. Mégis hiteltelennek érzik páran a szavait, a dalait, mert olyan emberek állítanak róluk mást az anyagi haszon reményében kiadott könyveikben, akiknek a hitelességét csak az az egy dolog támasztja alá, hogy ott voltak. Nem mondom, hogy ez nem erős érv (hiszen mi nem voltunk ott), de hogy önmagában simán hiteltelenít egyesek számára egy komplett szólókarriert, az egy kicsit túlzás szerintem.

Végülis pont az őszintesége és a bensőséges, személyes hangja olyan megkapó sok-sok Lennon-dalnak, nem? (Már persze maga a zene és a zseniális énekhang mellett.)

 

Lennon egyébként valószínűleg kerékkötője lett volna az összeállásnak és nem Yoko hatása miatt.

1980-ban nem volt kevésbé következetes ebben, mint tíz évvel korábban. Persze, voltak interjúk (mondjuk a Mind Games idejéből az a tengerparti riport Elliot Mintz-cel), amikor azt mondta, a sebei begyógyultak és persze, ha élvezik, miért is ne jöhetnének össze zenélgetni – de ez elég távol van bármi konkrétumtól, pláne attól, hogy ő maga tett volna lépést az ügy érdekében.

 

1980-ban ahhoz hasonlított egy újraegyesülést, mintha visszamenne a gimnáziumba vagy elmenne egy osztálytalálkozóra. Gyorsan hozzá is teszi, hogy sosem ment el rájuk: „out of sight, out of mind”.

Mintha neki szó szerint a zene lett volna az élete: mintha csak egy-egy életszakaszként fogta volna fel a különböző zenei korszakait is (és ez rímel arra is, hogy a dalait, lemezeit naplószerűnek írta le: kiderül belőlük, érzelmileg, mentálisan „hol tartott éppen”). És van is ebben valami.

 

Az anyja hiába nem volt ott számára általában, mégis ő indította el a zenésszé válás útján a zeneszeretetével és ő kezdte el gitározni (bendzsózni) tanítani is (ez volt a zenei értelemben vett „gyerekkor”). Aztán jött Paul, aki ténylegesen is megtanította gitározni, ezzel párhuzamosan a zenei tanulóévek Liverpoolban, Hamburgban (mondjuk „gimnázium”), utána a Beatles befutása és karrierje („egyetem”), aztán élete szerelme és búcsú a haveroktól (véglegesen felnőtt élet).

 

És ez nagyjából életkorban is lekövette azt, ahogy egy ember élete általában zajlik: gimnázium, egyetem, család: és amikor az ember megházasodik (függetlenül attól, hogy Lennon házas volt már a Beatles berobbanásakor is), óhatatlanul megkopnak a legnagyobb barátságok is (rosszabb esetben  eljelentéktelenednek, felbomlanak). És sokan emlegetik meglett emberként aranyéveknek a gimis vagy az egyetemi éveiket: ez is stimmel azzal a különbséggel, hogy a Beatles tagjai elsősorban külső hatásokra (újságírók, rajongók kérdései miatt) voltak kénytelenek gondolatban újra és újra végigélni azt a korszakot, nem elsősorban a saját nosztalgiájuk késztette rá őket.

 

Szóval Lennon radikálisan máshogy állt a zenéhez, a zenéjéhez, mint más rockzenészek általában.

Nem azt mondom, hogy igaza volt, de ha van létjogosultsága annak, hogy Mick Jagger nyolcvanhoz közel is a Stones frontembere legyen, akkor ugyanilyen érvényes az is, ha Lennon csak élete egy szakaszának tartotta a Beatlesszel töltött éveket. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy sokan „lemaradtak” a Beatlesről: „akkor Leonardo is fesse újra a Mona Lisát a kedvedért, vagy mi?”

Azt sem értette, ha valaki leragad a Beatlesnél (magyarán hitetlenkedve mosolyogna ezen a fórumon is): „ne a tegnap zenéjét hallgasd, arra figyelj, ami éppen történik.”

 

Aki ’63-ban Glenn Millernél volt leragadva, pont azért maradt le a Beatlesről, mert a múltra figyelt.

Abban valószínűleg igaza volt, hogy egy újra összeálló Beatles hiába lett volna jó, nem tudta volna azt hozni, mint ’67-ben, pont azért, mert a közönségük is más lett addigra és ők is. A Beatles idején azt csinálták, ami ösztönösen jött belőlük, de ha 20 évvel később összeállnak és eljátsszák azokat a dalokat, az nem az aktuális alkotó énjüket jelenítette volna meg, hanem a 20 évvel azelőtti imitációja lett volna – viszont pont ezzel meg is csúfolná az örökségüket, ami sosem volt imitáció.

 

Lennon óriási Elvis-rajongó volt és mégsem ment el megnézni Elvist, amikor már megtehette volna, mert a ’60-as évek közepén vagy pláne a ’70-es években már nem tudta ugyanazt adni Elvis, mint ’55-ben – és Lennonra sem hatott volna úgy, mert már ő sem ugyanolyan volt. ’55-ben kellett volna látnia az akkori Lennonnak, mert AKKOR volt rajongó, akkor volt fontos igazán számára. Tíz-húsz évvel később már minek? Szerinte akinek jó egy fénykora utáni zenész is, annak nem is a zene fontos már, hanem a személy és ezzel pont a lényeg veszik el.

 

Végülis értem: ha –mondjuk- a mai McCartney csak 60%-osan tudja előadni a dalait a fénykorához képest (sokan megszólták ugye itt is pár éve, hogy „erőlködés, szenvedés, szóljanak már neki”), mégis teltházak előtt játszik, akkor itt már tényleg nem a zene a lényeg, hanem a személy – és ez egy zenész szemével nézve nyilván abszurd: „mintha nem a tan lenne fontos, hanem a tanár”. A lennoni logika azt diktálná, ha a fénykorabeli McCartney, Jagger, Dylan… dalaiért rajongsz, eszedbe nem jut elmenni egy mai koncertjére.

 

Az is érdekes, amikor egy párkapcsolathoz hasonlítja a dalszerzésüket Paullal: volt a korai korszak, amikor szakmányban írták a dalokat (a kezdeti lángolás), aztán az érett dalszerzés korszaka ’65-től. Utóbbit kevesebbre tartja, mert addigra a sok megírt jó dal miatt akkora mesterségbeli tudásra tettek szert, hogy ösztönösen tudták, mi hangzik jól, mi működik: elveszett az izgalom, hogy vajon sikerül-e jó dalt írni vagy sem. Nem volt többé kétesélyes a dolog, mert rájöttek a nyitjára.

 

Szóval, amit mi a legizgalmasabb korszakuknak tartunk, az számukra már nem volt olyan izgalmas, mint a korai korszak, mert már megvolt a rutin és a mesterségbeli tudás (paradox, hogy ezek nélkül viszont a stúdiós korszak legjobb dolgai meg se születhettek volna – vagy sokkal lassabban: hiába telt rekordidőbe a Pepper, egy olyan lemezt mondjuk ’63-ban még hosszabb időbe telt volna megcsinálniuk és nem a technikai feltételekre gondolok).

 

Senki más zenész se gondolkodik így se a saját zenéjéről, se a zenéről általában.

Teljesen eredeti, értem is, mit akart mondani, de nem mindennel értek egyet.

Figyelek én a ma zenéjére és mégis a Beatles a csúcs.

Ha lenne ilyen mennyiségű és minőségű zene valaki mástól (és ilyen hang, mint Lennoné), nem ragadnék le a múltban. Így kénytelen vagyok és csak azt sajnálom, hogy a múlt és nem a jelen zenéje – amiről viszont könnyű szívvel maradok le, miközben a Get Back film bemutatását várom.