Az An–2x típuscsalád :-) segédhajtóművéről (a megnevezés hibás, majd a nyelvművelő témánál kitérek rá), szóval erről a csövecskéről van egy kiegészítő adatom és egy személyes élményem; a kettő némileg kapcsolódik. Nos, az infó az volna, hogy ez a valami nemkeróval megy, hanem állítólag benzinnel. A kaland meg az, hogy egyszer pont mellette ültem, és csak azt sajnáltam, hogy nincsnálam szalonna, olyan szépen meg lehetett volna sütni. A segédhajtómű ugyanis hatalmas lángcsóvával, majd óriási pukkanással próbált beindulni, de nem sikerült neki. Akkor vártak egy kicsit, újrakezdték, még nagyobb lángcsóva – Sszegény Süsü elbújhatott volna mellette –, még nagyobb pukkansá-durranás, de a pilcsik, mint kiderült, keméyn legények voltak, most már nem ijedtek meg (persze, nem ők ültek a lángszóró mellett, hanem én), folytatták az indítást, és a láng lassan kissebbedett, visszahúzódott, a VSzU (mert úgy mondják oroszul) beindult, csak halványanlátszott a kékes láng a hajtóműgondola mögött. Amikor elmeséltem a gépész gyerekeknek (akkor még ifjú voltam és érdeklődő), ők mondták, hogy a benzincsinálta azt a ksi színjátékot.

A tolóereje egyébként valóban nem jelentős (bizonyítja ezt az is, hogy az utolsó IL–18-asban – MOIlona? – a VSzU keresztben van beépítve a törzs hátulján.

Ha kevés a tolóerő, egyes gépeken régebben egy nagyon köznapi anyaghoz folyamodtak, és ez a víz. Most már nem tudom, hogy az An–24-esben használják-e teljesítményfokozónak, de ha jól emlékszem, a Tu–104-esben felszálláskori hajtóműleállás esetén egy-két percig vizet nyomtak a működő csőbe. Korróziós szempontból biztssan nem tesz jót a hajtóműnek, de még mindig jobb, ha van minek korrodálni akaland végén, ha értitek, mire gondolok; a víz pedig egyszerűen megnöveli a hajtóműből kiáramló anyag tömegét, ezáltal megugrik a tolóerő. Kár, hogy a gépkocsiközlekedésben nem alaklmazható a módszer.