A Szovjetunió jó nagy ország volt, így aztán jó nagy sorok voltak midnenütt. Az utazás különösen nehéz volt, mert a szállítási kapacitás igencsak alul volt méretezve (gyakorlatilag 100 %-os kihasználás mindeütt; több azért nem, mert az matematikailag lehetetlen. Ja, fizikailag lehetséges, meg is valósult, de ez egy másik történet. És persze a kapacitás egy részét elvitte a maszek forgalom; de ez megint csak egy másik történet.

A vasútjegyeket illetően pl. az volt a rend, hogy állt a tömeg a pénztár előtt, a sor természetesen nem halad. Amikor egy vonat indulásáig már csak percek voltak hátra, és véletlenül volt szabad hely, akkor azt a pénztár soron kívül gyorsan eladta.

Némi magyarázat: ott akkorák a távolságok, hogy a vonatokon gyakorlatilag csak hálókocsik vannak. A rövidebb távokra ("Moszkva alá", azaz Moszkvától 300-400 km-ig) a mi HÉV-ünknek megfelelő helyiérdekű vasút jár.

Hely meg azért maradhatott mégis, mert minden járatra kötelező volt az utolsó pillanatig tartalékolni néhány helyet szolgálati ill. VIP célra; ez utóbbit persze nem így nevezték, és elvileg a parlamenti képvislekőket és más fontos embereket jelentette.

Ennek a nem haladó sornak egy érdekes esete alakult ki Seremetyevón, a nemzetközi repülőtéren. Ott a szűk keresztmetszetet a vámvizsgálat jelentette. Ráadásul azt még a check-in előtt kellett megejteni. Hatalmas tömeg zsúfolódott össze az egyetlen bejáratnál, természetesen nem haladt. Egyszer csak valaki elkezdett tülekedni, hogy "mindjárt indul a járatom". A tömeg előreengedte, a vámosok szintén beengedték. A többiek pedig némán nézegették az órájukat, hogy mikor is kezdhetnek el végre ők is tülekedni.

A buszjáratokkal az volt az izgalmas, hogy kb. két hétre előre lehetett mindig helyet kapni. Igen ám, de csak oda, a visszafelé szóló jegyet a másik végén adták ki. Így aztán, ha két hétnél rövidebb időre utaztál valahova, nem tudhattad, mikor és hogyan jutsz haza.

A metrón csúcsforgalomban szintén nem volt hely, de azért mindenkit elvittek.

Hajóval nem utaztam.