A nemlétező saigoni légihídhoz kapcsolódik egy érdekes történet, visszakanyarodik a léginavigációs térképekhez. A történetet egy résztvevőtől hallottam.

Az út, mint már említettem, a navigációs rendszerekkel gyéren ellátott szibériai terület fölött haladt át. A Szovjetunióban külföldi gép elvileg egyébként is csak a kijelölt nemzetközi légifolyosókon repülhet, de hát amúgy sem boldugultak volna a nem-helybéliek, úgyhogy az első leszálláskor (nyilván itt határrendészetileg is beléptették a gépet, a személyzetet és a teherárut) beültettek a kabinba egy segédnavigátort (a navigátor neve sturman, a segédnavigátoré lócman), mint kikötőkben a révkalauzt volt szokás (a révkalauz más néven pilot). Az elővette féltve őrzött térképeit, de csak egy-egy pillanatra nyitotta ki a fénymásolt, ceruzával ki- és átjavított lapokat, de még akkor is takargatta a kezével, nehogy a szigorúan titkos adatokba belepillantson egy idegen.

Aztán egy ponton baj lett, egy jeladó sehogy sem akart bejönni ott és úgy, ahol kellett volna. A szegény lócman izzadt, szenvedett, de hiába, nem sikerült ráakadni az adóra.

- Akkor nézzük meg itt! - javasolta a másodpilóta, és elővette a területre vonatkozó Jeppesent. A hitetlenkedő és tiltakozóü lócman szeme láttára beállították a frekvenciát, és csodák csodája, azonnal megszólalt az állomás Morse-kódja.

Onnantól a Jeppesen szerint repültek, a derék lócman pedig buzgón jegyzetelt, frissítette és javította a saját térképeit. Nem tudom, nem csukták-e le azután államtitok birtoklásáért.