Hosszú és sokak számára unalmas beszámoló következik.

Túl vagyok 1 teljes szezonon az új oszlopommal, és mivel korábban többen is jelezték, hogy érdekli őket az így szerzett tapasztalat, gondoltam megosztom, már csak azért is, mert nagyon kevés még itthon az elérhető közösségi információ az egylépcsős főzőkről, így talán minden leírás segítség lehet.

 

 

Az alapsztori a következő: az előző, 1.5” átmérőjű, réztöltetes egyszerű oszlopomat idén egy nagyobb, 3” átmérőjű buboréksapkás oszlopra + deflegmátorra (fejhűtőre) és véghűtőre cseréltem, az üst pedig maradt a korábbi, 35 literes, zárt duplafalú vizes rendszer. A fejlesztésnek alapvetően két oka volt:

-       Szerettem volna gyorsítani a főzés idején. Az előző rendszerrel kb. 4 óra volt felmelegítéssel együtt egy teli üst cefre lefőzése, és a teóriám az volt, hogy az oszlop mérete a szűk keresztmetszet.

-       A réztöltetes oszlop főzés közben a vártnál több gépészkedést igényelt (folyamatos játék a hűtővízzel), a buboréksapkás-tálcás megoldás elvileg kevésbé kényes.

Most, hogy megvolt a szezonzáró utolsó főzés, úgy gondoltam, hogy összességében, és elemenként is elmondanám a véleményem/tapasztalatom, hátha segítség másnak a saját főzőépítése/bővítése során. Az alábbi képek a tegnapi főzés utáni takarításkor készültek, nyomokban törkölyt tartalmaznak!

 

 

 1. Nyomáscsökkentő és tűszelep. A nyomáscsökkentő olasz holmi, 2-3e Ft körül kapható a vizes boltokban, múltkor már írtam róla részletesen. Enélkül teljesen felesleges az oszlopos főzésbe fogni, mert csak hatalmas szenvedés árán lehet szabályozni majd a hűtőkört. Gondoljunk bele: a hálózati víznyomás 4-8 bar között mozog, percenként akár 100 liter vizet ki lehet venni belőle, miközben nekünk 1 óra alatt fogy ennyi víz! Ugyanígy a precíz szabályozást szolgálja a tűszelep. Ez konkrétan kínai (J13W-160P típusszámra hallgat), és eleinte féltem tőle, de pozitívan csalódtam: nem csöpög, nem lötyög, nem kopott ki, nem szorult meg. eBay-ről rendeltem, 4e Ft volt postával együtt. Ez is, mint minden a hűtőkörben ½”-os menetekkel bír, szóval a standard vizes eszközökkel, toldókkal egybeépíthető. Érdemes a véghűtőnél és a deflegmátor választásánál is erre törekedni, mert kaphatók kevésbé standard menetekkel ellátott egységek is.

 

 

 

 2. Gyorscsatlakozós csövek. Szintén kínai csoda, jellemzően ez kapható mindegyik kínai „distiller” árusnál, és bár eleinte ezt is gagyinak tartottam, mégis bevált. Egy mozdulattal oldható belőle a műanyag cső, nem szivárog, nem árt neki a 80°C-os víz. És nagyon kényelmessé teszi a rendszer szétszerelését, mert gyakorlatilag szerszám nélkül tudom alkotóelemeire bontani az egész oszlopot. A műanyagházas gyorscsatlakozós tűszelep (amit ezekkel a csövekkel együtt lehet kapni) viszont ótvar szemét, pillanatok alatt beáll, valószínűleg a hőt nem bírja, akváriumba talán jó lehet. Ehhez képest majdnem annyiba kerül, mint a fent bemutatott fémházas profi szelep. Szóval a gyorscsatlakozós műanyag változat kerülendő.

 

 

3. Hőmérő. Az analóg egységek felejtősek. Kipróbáltam többet is (márkás és noname kínait is), de a legtöbb alapvetően pontatlan a számunkra fontos 70-90°C-os tartományban, amelyik nem, az sem elég gyorsan reagál a csőben változó hőmérsékletre. Márpedig az egész oszlopos főzés a precízen kézben tartott fejhőmérsékleten áll vagy bukik. Ezért pár analóg hőmérső zsákutca után visszatértem én is a jó öreg húshőmérőre, ami egyrészt olcsó (2e Ft), másrészt totál pontos, harmadrészt nagyon gyorsan reagál - gyakorlatilag realtime követi a történéseket. Mivel az oszlopomon ½”-os menet volt az analóg hőmérőnek kihagyva, így ezt kénytelen voltam egy ½-os toldó elem, egy ½”-os lezáró elem és egy kimondottan ilyen típusú hőmérők csatlakoztatásához való thermowell csatlakozóval megoldani (ez az ¼”-os csatlakozó a ½”-os zárósapkába került befúrásra és becsavarásra).

 

 

4. Tri-clamp moduláris rendszer. Abszolút bejött. A lényeg az, hogy szabványos méretű és csatlakozással rendelkező elemek rögzíthetők egymás után sorba, a saját igényeinknek megfelelően. Van mindenféle átmérőben, hosszban, az üres csőtől az ablakos rendszereken és deflegmátoron át az epruvettáig és ginfőzéshez használt kosárig minden, de még akár keverőmotor is elérhető Tri-clamp csatlakozóval, amit az üstfedélbe lehet utólag beépíteni. Szóval az új oszlopom tri-clampes elemekből áll, köztük a standard szilikon tömítéssel (ami így biztosan szivárgásmentes). Szinte lehetetlen rosszul összerakni, a szerszám nélkül rögzíthető bilincseknek köszönhetően pedig könnyű és gyors a karbantartás, pucolás. Picit féltem a szilikon tömítések tartósságától (elnyíródnak a rendszeres szétszereléstől), ezért vettem tartalékba egy rakással (párszáz Ft-os tétel), de még egyet sem kellett cserélni. Mivel minden 304-es vagy 316-as rozsdamentes acélból van, így nem rozsdál és a a tisztítása is könnyű.

 

 

5. Csőköteges deflegmátor és véghűtő. Előbbi 3” átmérőjű, 6 csöves egység, utóbbi 2” átmérőjű. Bevált mindkettő. A véghűtőről tetején lejövő vizet vezetem a deflegmátor alsó pontjára (tehát nincs két hűtőkör), és így főzés közben a véghűtőnek csak a felső pár centis szakasza langyos (tapintásra). A deflegmátorról lejövő víz jellemzően 70°C körül mozog – azt figyeltem meg, hogy általában 11-13 fokkal hidegebb a fejhőmérsékletnél, tehát 85°C-os párlatnál valahol 72-73°C-os a defiről lejövő víz. Mostanában meg is mértem a vízfogyasztást: nyugis tempóban főzve óránként 25-30 liter elég neki. Ezen paraméterek mellett pedig a lejövő párlat hőmérséklete gyakorlatilag a környezeti hőmérséklet körül mozog, most a törkölynél például 16°C-os helyiségben végig 18°C-os párlatot mértem a hőmérős fokolóval az epruvettában. Nyáron 30°C-os melegben 26-27°C körül volt a párlathőmérséklet. A moduláris felépítés és az egyenes csöveknek köszönhetően a tisztítás sem nagy dolog, kémcsőkefével bármikor ki lehet pucolni (korábban már írtam róla), bár legtöbbször az átöblítés elég neki (a saválló rozsdamentes acél egyik nagy előnye).

 

 

 

 

6. Buboréksapkás oszlop. A hazai gyártóknál és a kínaiaknál is jellemző a 4 tálcás rendszer, de szerintem az felesleges pálinkához, túl sokat „tisztít” a párlaton, inkább whiskey/gin/vodka vonalon érdemes minél több emeletes rendszert építeni. Én emiatt eleve 3 szintesre építettem az oszlopom, de talán még 2 szint is elég lenne. Ezzel a 3 szintes konfigurációval is jellemzően 85-91%-os az induló középpárlat (cefrétől függően), a teljes főzés végén pedig átlagban 78-85%-os a KP. Ennél tisztább párlat valószínűleg már a gyümölcsös jelleg rovására megy. Amivel itt bizony nincs gond: több vaktesztet is csináltam ismerősökkel, kollégákkal, és már az illat alapján mindig eltalálták a gyümölcsöt. Az üveges tálcák abban is segítenek, hogy az ember könnyen lássa, mikor végzett az üst felfűtésével, mikor várható az előpárlat megindulása, valamint a fűtés-hűtés aránya is látszik, hiszen a buborékolás intenzitása jól mutatja, ha túl sok vagy túl kevés a hűtés/fűtés. Tisztíthatóság szempontjából sincs gond: a véghűtő szilikoncsövére kötöm a slagot, és visszafelé megnyomom. Az így elárasztott oszlop egyből „átöblítődik”, alaposabb mosásra pedig szétszerelhető az egész rendszer. Na ez utóbbi viszont nem annyira jó konstrukció: a menetes szárak végén lévő anyák és a perem között nincs elég hely a dugókulcsnak, így csak villáskulccsal lehet egyesével lelazítani az anyákat, tehát kevésbé kényelmes, mint a rendszer többi elemeinek oldása.

Az üvegen jól nyomon lehet követni a párlat „tisztulását” is: az alsóbb szinteken elég sok kosz kiválik a párlatból, a középső szint üvegén már kevesebb a lerakódás, a felső szinten pedig már szinte semmi. Szétszerelt állapotban mindezek sima törlőkendővel tisztíthatók, ahogy a réz felületek sem igényeltek eddig extra törődést. A lédús vörös törköly mondjuk most jól összekente az egészet (ez látszik a képeken), ennyire sok dzsuvát még egy gyümölcs sem produkált.

 

7. Főzési paraméterek. Ez ugye csak részben függ az oszloptól, de azért érdemes erről is beszélni. Kulcsszavakban:

- Felmelegítés előpárlat érkezéséig: 50-65 perc.

- Főzési idő előpárlat érkezésétől az utópárlat érkezéséig: 1 óra 50 perc – 2 óra 20 perc.

- Vízigény: 30 liter/óra

- Gázfogyasztás: 1.4-1.5 kg/főzés

Tehát egy főzés a gázégő begyújtásától kb. 3 óra alatt lezavarható, így a bevezetőben említett egyik célkitűzés teljesült, sikerült 1 órát megtakarítani minden főzésnél. És valószínűleg ezen még lehetne faragni, mert komótosan főzök, a gázégő messze nincs maximumon.

 

8. Kezelhetőség. Ez a másik terület, ahol jelentős javulást vártam. A nyomáscsökkentett víz tűszeleppel való szabályozásával 0.1-0.2°C-os lépésekben tudom szabályozni a fejhőmérsékletet, ami főleg az előpárlat elválasztásánál nagyon hasznos: gyakorlatilag cseppenként lehet szedni, illetve konkrétan hőfokra tudok „szűrni”. Ha akarom, akkor az egyik pohárba 77.5-től 77.7-ig szedek, aztán ha elfogyott, jöhet a következő pohárba 77.8-tól 78.0 fokig stb. Ugyanez az utópárlat érzékelésében is segítség, bár azt be kell valljam, ott nehezebb az ügy: a magas alkoholfok (70-75%) és az intenzív illat miatt a KP-UP határ ízleléssel és szaglással sem mindig olyan egyértelmű, az ember könnyen elköveti azt a hibát, hogy az illatra még kellemes anyagot középpárlatba sorolja, utólag ízlelve viszont megjelenik a „fazékíz”. Ráadásul a KP-UP határ viszonylag kis átmenetben érkezik, pl. a tegnapi törkölyt főzve a 87°C-os párlat (kb. 73%) még intenzív, kellemes törköly ízeket hoz, 88°C-on (kb. 71%) viszont beüt a masszív utópárlat, ezért az EP elválasztáshoz hasonló módon a KP végén is nagyon résen kell lenni.

Viszont ehhez ki kell tapasztalni a fűtés és a hűtőkör egymásra hatását. A korábban leírt tapasztalataimból láthatjátok, hogy az elején én is megszenvedtem a túlcsordulással (elárasztással), ami annak az eredménye, hogy túlfűti az ember, és feltelnek a tálcák folyadékkal. Az első 2-3 főzés gyötrelmes lesz, az ember tanácstalanul nézi, amint föl-le szaladgál a fejhőmérséklet, megáll a párlatkifolyás, újból elindul stb. Aztán néhány főzés alatt szépen ki lehet tapasztalni, és onnét már lehet „robotpilóta üzemmódban” főzni, tehát nem kell DJ módra tekergetni a gáz és vízszelepeket, elég néha állítani rajta. Mindennek az alapja a fejhőmérő által szolgáltatott adat, meg persze az, hogy mennyire akarunk magas deflegmációt. Ha úgy van kedvünk, főzhetünk szinte végig 80-82°C környékén (83-87%), vagy egyből mehet magasabb hőmérsékleten, kisebb deflegmációval is. Sok játéklehetőséget/stratégiát biztosít a rendszer. Ki kell ismerni, de aztán kezes jószág, így a második célkitűzést is teljesítettnek vettem, jobban kezelhető rendszert sikerült összehozni.

 

 

9. A párlat. Mert eddig csak a technológiáról volt szó, az eredményről nem. Bevallottan az egylépcsős párlatok íz-, és illatvilágának a pártján állok, tehát elfogult vagyok, de eddig az ízekkel és illatokkal is elégedett vagyok – mert van mindegyikből rendesen a kész pálinkában. Az tetszik benne a legjobban, hogy át tudja hozni azokat a finom részleteket az ízprofilból, amik a nyers gyümölcs karakterét is adják. Pl. a nyárikörte enyhe "mézes-citrusos" friss tónusa vagy a vörös törkölyben azt a füstös, testes ízt (József Attila szavaival élve őszutói barna alkonyatot). Szóval nem heréli ki a gyümölcsöt, azt kapom, amire számítok már a cefrézés előtt. És kimondottan tiszta (optikailag) a végeredmény, a pamutkorongos szűrést el is hagytam, már csak az 5 mikronos PP szűrőn eresztem át az előtte 1 napig fagyasztóban hűtőtt párlatot, így is kristálytiszta a végeredmény, alacsony szeszfok mellett is. Szeretném néhány tételemet jövőre versenyen is megméretni, érdekelne a független szakértői bírálat.

 

10. Mit változtatnék? Először is rövidebb véghűtőt vennék, a mostani indokolatlanul túlméretezett. A buboréksapkás tag menetes szárai sem világbajnokok, télen pedig picit helyet kell csinálni sarokcsiszolóval az anyák körül, hogy akkus gépbe fogott dugókulccsal is lehessen tekerni. Rövidebb menetes szár beiktatásával valószínűleg kiveszem az üres (alsó) üveges tagot, ezzel rövidül majd az oszlop. Egyszer talán kipróbálom a 3 szintes helyett kétszintes felállásban is. Üstből pedig feltétlenül leeresztőcsapos változatot vennék, igaz ezt már az előző oszlopomnál is tudtam.