Egy osztrák balhéművész, bizonyos Hermann Nitsch bolondot csinált a félművelt világból, orránál fogva vezetve nemcsak a vallási ügyekben megdöbbentôen tájékozatlan kereszténységet, de még az effélével aligha vádolható zsidóságot is. A hatalmas botrányt kiváltó budapesti kiállítás elleni tiltakozás elôtt érdemes lett volna egy pillantást vetni a Bibliára.

A jámbor gyakorló keresztények, akik hevesen tiltakoztak az úgymond vallásgyalázó osztrák kiállításának bemutatása ellen a disznó- és marhavérrel meggyalázott emberi testek és papi ruhák láttán, a lelkes tüntetők (e sorok írójával egyetemben) legföljebb csak azzal mentegethetik magukat, hogy nem ismerik eléggé a Szentírást. Erre az adhat magyarázatot, hogy a gyakorló templomjárók túlnyomó többsége amilyen sűrűn forgatja imakönyvét, olyan kevéssé a Bibliát. De még akik úgymond bibliás emberek, azok többsége sem merészkedik messzebbre az Újtestamentumnál. Aki pedig csak úgy keresztény (magyarán: nem kommunista), amennyire ez politikai állásfoglalásnak számít, az látszólag semmiért sem felelôs, hiszen feltehetôen soha nem lapozott bele a Bibliába. Pedig jól tette volna. Mert ha veszi a fáradságot, s fellapozza a keresztény világ legszentebb könyvében, annak is eleje táján Mózes II. könyve 29. fejezetét, amely a papszentelés módját ismerteti, feltűnôen ismerôs jelenetre talál. (Köszönet érte annak, aki felhívta rá a figyelmemet!)

A papszentelés módja és az oltáré (Vers 1-25: vö. 3 Móz. 8,1-32.)
29 Ez az, a mit ô velök cselekedjél, az ô felszentelésökre, hogy az én papjaim legyenek: Végy egy tulkot, fiatal marhát, és hiba nélkül való két kost.
1. És kovásztalan kenyeret, és olajjal elegyitett kovásztalan kalácsokat meg olajjal kent kovásztalan lepényeket is; búzalisztlángból készitsd azokat.
3. És tedd azokat egy kosárba, és viddfel azokat a kosárban, a tulokkal és a két kossal együtt.
4. Áront pedig és az ô fiait állitsd a gyülekezet sátorának ajtaja elé, és mosd meg őket vizzel.
5. És vedd a ruhákat, és öltöztesd fel Áront a köntösbe, az efódhoz (melledzô) való palástba, és az efódba, meg a hósenbe (mellre való táblácska) és övezd fel ôt az efód övével.
6. Tedd a süveget is fejére, és a szent kornát tedd a süvegre.
7. És vedd a kenetnek olaját, és töltsd az ô fejére, igy kendfel ôt.
8. Fiait is ádlitsd elô, és öltöztesd fel őket a köntösökbe.
9. És övezd körül őket övvel, Áront és az ô fiait és tégy a fejökre süvegeket is, hogy övék legyen a papság örök rendelés szerint. Így iktasd be tisztökbe Áront és fiait
10. Azután állitasd a tulkot a gyülekezet sátora elé, és Áron és az ô fiai tegyék kezeiket a tulokfejére.
11. És vágd le a tulkot az Úr elôtt a gyülekezet sátorának ajtajánál.
12. Azután végy a tulok vérébôl és hintsd azt ujjaiddal az oltár szarvaira, a többi vért pedig töltsd mind az oltár aljára.
13. És vedd a kövérébôl mindazt, a mi a belet fedi, és a májon lévô hártyát, és a két vesét a rajtok lévô kövérrel együtt, és füstölögtesd el az oltáron.
14. A tulok húsát, bôrét és ganéját pedig égesd el a táboron kivül: bűnért való áldozat az.
15. Vedd az egyik kost is, és Áron és az ô fiai tegyék kezeit a kosfejére.
16. Azután vágd le a kosi, és vedd annak vérét, és hintsd azt az oltárra köröskörűl.
17. A kost pedig vagdald tagjaira, és mosd meg a belét és lábszárait, és tedd rá tagjaira és fejére.
18. Azután füstölögtesd el az egész kost az oltáron: égôáldozat az az Úrnak, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.
19. Vedd a másik kost is, és Áron és az ô fiai tegyék kezeiket a kosfejére.
20. Azután vágd le a kost, és végy annak vérébôl, és hintsd meg azzal Áron füle czimpáját és az ô fiai jobb fülének czimpáját és az ô jobb kezük hüvelykét és jobb lábok hüvelykét; a többi vért pedig hintsd az oltárra köröskörül.
21. Azután végy a vérbôl, mely az oltáron van, és a kenetnek olajából, és hintsd Áronra és az ô ruháira, s vele együtt az ô fiaira és az ô fiainak ruháira, hogy szent legyen ô és az ô ruhái, s vele együtt az ô fiai és az ôfiainak ruhái.
22. Azután vedd a kosból a kövérét, a farkát s a belet boritó kövéret meg a máj hártyáját meg a két veséjét a rajtok levô kövérével, és a jobb Iapoczkát; mert felavatási kos ez.
23. Meg egy kenyeret és egy olajos kalácsot és egy lepényt a kovásztalan kenyérnek kosarából, mely az Úr elôtt van;
24. És rakd mindezeket az Áron kezeire és az Áron fiainak kezeire, és lóbáltasd meg azokat az Úr elôtt.
(...)
29. A szent öltözetek pedig, a melyek az Áronéi, legyenek ô utána az ôfiaié, hogy azokban kenettessenekfel, és azokban állittassanak tisztökbe.
(Szent Biblia, fordította Károli Gáspár Magyar Bibliatársulat, Budapest,1994,)

Pörgessük vissza a szöveget: "Azután végy a vérbôl, mely az oltáron van, és a kenetnek olajából, és hintsd Áronra és az ô ruháira, s vele együtt az ôfiaira és az ô fiainak ruháira, hogy szent legyen ô és az ô ruhái, s vele együtt az ô fiai és az ô fiainak ruhái." Pontosan ezt cselekedte Nitsch. Az állatok rituális feláldozása és feldarabolása éppen úgy az ószövetségi istentisztelet része, mint a pap és a papi ruházat vérrel való - nem bemocskolása - megszentelése.
Az áldozópapok mezítelensége is isteni törvény: "Áront pedig és az ô fiait állitsd a gyülekezet sátorának ajtaja elé, és mosd meg őket vizzel. És vedd a ruhákat, és öltöztesd fel..."
Tehát előbb mezítelenek voltak. A huszadik század embere persze irtózik a nyilvános mezítelenségtôl, vértől és gyilkolástól, noha az Ószövetség vértôl tocsog, hemzsegnek benne a gyilkosságok, a különféle mészárlások és szexuális ôrültségek. De ami a legfontosabb, a zsidó-kenesztény teológia a zsidók istenét, Jehovát azonosítja Jézus mennyei atyjával: ez az az indok, amiért a templomokban máig a keresztény és keresztyén papok részleteket olvasnak fel nem csupán a Jézus életét taglaló Újszövetségbôl, de a zsidók életét taglaló szövetségbôl is.
Ha azonban így van, ugyan milyen alapon ítéli el valaki azt, aki a zsidó-keresztény teológia Szent Írásából valamely részletet kiemel, s azt a maga módján, a maga naiv izlésvilága szerint (a kiemelés szándékos - B. A.), de az Isten parancsolatának megfelelôen ad elô. Teológiailag semmivel sem áll távolabb az Egyedül Üdvözítô Igazságtól az, aki Jézus keresztútját állítja színpadra valamely passiójáték keretében, archaikus vagy modernizált elôadásmódban, mint aki egy ószövetségi jelenetet idéz meg. S ugyan kinek van joga megmondani, hogy az elsô betűjétôl az utolsóig szentnek számító szövegből mely részek azok, amelyek környezetükbôl kiragadva már nem számítanak szentnek?
Ha a keresztények büszkén vallják, hogy számúkra a Tizparancsolat az az erkölcsi mérce, amit követniük kell, ugyan miért nem vallják ugyanilyen büszkén a csak kilenc fejezettel későbbi - ugyancsak isteni eredetű - parancsolatot a papszentelés módjáról? Bizony, ezt is vallaniuk kell, mert azért szent a Szentírás, hogy ne lehessen belôle önkényesen mazsolázni.
Persze lehetséges a dolognak egy másik megközelítése is. Ez pedig arra utal, hogy a látszólagos - verbális - összekapcsolódás ellenére az újszövetségi és az ószövetségi szakralitás között sokkal nagyobb szakadék tátong, mint gondolnánk. Lehetséges, de erre nincs bizonyítékunk. A keresztény és a kenesztyén világ következetesen a zsidó vallásból származtatja hitét, azonosítja istenét a zsidók istenével. És bár Magyarországon csendesen forr a szkítakereszténység eszméje, a visszatérés vágya a zsidóságon túli ôsi tiszta forráshoz, az Igaz Istenhez - ez ma még alig több, mint remény.
Mind a keresztények és keresztyének, mind a zsidók elveszítik tehát erkölcsi alapjukat, hogy tiltakozzanak Hermann Nitsch kiállitása ellen, ami - ismételjük - szinte szó szerint megfelel az ôsi zsidó papszentelési metódusnak, ha kézbe veszik a Bibliát vagy a Tórát.
Így már csak egy lehetôségük marad a tiltakozóknak, arra hivatkozni, hogy ha vallásilag elfogadható is, a mai ember erkölcsiségét és ízlésvilágát mégis sérti a szent kellékek vérrel való bepiszkítása, illetve a jézusi emberáldozat és az ôsi állatáldozat brutális összemosása. Csakhogy ez az érv sem állja meg a helyét. A keresztény liturgiában Jézust báránynak nevezik, akit feláldoztak, mint egy bűnbakot, hogy elvigye a világ bűneit. Mi ez, ha nem az ôsi zsidó állatáldozat és a jézusi emberáldozat összemosása? Nitsch kíméletlen brutalitással olyan fakeresztekre feszített fel szimbolikusan valóságosan mezítelen, élô férfi és nôi testeket, amilyenre valaha Jézust feszítették fel. Ez a kereszt azonban csak egy kivégzôeszköz volt Jézus korában és nem egy vallás jelképe. Később tették azzá. Olyannyira késôbb, hogy az Árpád-házi királyok pénzein egyszer sem jelenik meg a feszület, de szinte minden pénzen látható a körbe foglalt egyenlô szárú kereszt. A keresztény magyar királyság elsô évszázadaiban az államiság és a szentség jelképe az a körbe foglalt kereszt volt, amit a Szent Korona alulnézete is mutat. (Egyedül egy-két Szent László-korabeli pénzen tűnik fel három feltűnôen hosszú kereszt, amely erôsen emlékeztet a Golgotán álló kivégzôeszközökre, de később ez a motívum eltűnik.)
A keresztény vallás kétezer évre tekint vissza, a zsidó vallás ennél is hosszabb idôre. Ez idô alatt e jellemzôen konzervatív vallások szinte semmit sem változtak, noha az emberi civilizáció óriásit fejlôdött. Jézus korában elfogadott gyakorlat volt a bűnösök megkövezése, karóba húzása, keresztre feszítése, megkorbácsolása. Arra hivatkozni tehát, hogy egy passiójáték olyan elemeket tartalmaz, amely a kor emberének érzékenységét sérti, gyenge érv a passiójáték hitelességének igényével szemben, mert ez olyan volna, mintha Jézus keresztre feszítését egy modern passiójáték érzékenységére való hivatkozással, mondjuk bukfencre enyhítené a jámbor rendező.
Sajnos szembe kell néznünk azzal a kíméletlen ténnyel, hogy Nitsch minden bizonnyal jobban ismerte a Szentírást, mint azok akik tiltakoztak ellene. Ő bizonyára tudta, hogy sok mindennel lesz vádolható, csak a vallás meggyalázásával nem. Az sem állja meg a helyét, hogy papi ruhákat szentségtelenített meg. Áron papjainak ruhája ugyan egészen másféle volt, mint az a mai keresztény papi viselet, amit kiállított, ám ez utóbbi az előbbinek szellemi-lelki örököse, s ha az előbbit rituálisan leölt és felkoncolt állatok vérével kellett felszentelni, akkor ez az utóbbinál teológiai értelemben megengedhetô.
Az igazság néha fájdalmasan üt arcul. S nincs kellemetlenebb, mint szembesülni azzal, hogy tudatlanságunk áldozatául estünk. Egyvalamit azonban nehéz megérteni: a nagy történelmi egyházak tiltakozását. Lehetséges, hogy a keresztény és keresztyén fôpapok és zsidó rabbik sem ismerik Mózes könyveit? Ez elképzelhetetlen. Vagy valami egészen másról van itt szó? Lehetséges, hogy csak szóban egységes a Szent Biblia?
Kicsoda tulajdonképpen Hermann Nitsch? Provokátor vagy egy alvó civilizáció - meglehet öntudatlan - ébresztgetôje? Kinek van igaza? A Szentírás Istenének, avagy az ezredvégi embernek, aki éppen Őrá hivatkozva tiltakozik azok ellen, akik az Ô parancsolatait hajtják végre? Avagy lehetséges mégis, hogy más isten Jézus mennyei atyja és más Jehova?

Magyar Demokrata, 99 aug. 19, 20-21. oldal, Bencsik András cikke.