Syposs Zoltán: Santellira emlékeztek (1979)
"Pénteken délelőtt avatták fel a Kerepesi temetőben nyugvó, olasz származású — 1896-tól 1945-ben bekövetkezett haláláig — hazánkban működő Santelli haló vívómester profilképét ábrázoló. Dabóczi Mihály szobrászművész alkotta bronz domborművet. „Emléke él, állja a végtelen évek hosszú sorát, s a rohanó időt” — idézi a költő verssorát a Magyar Vívó Szövetség és Santelli Italo régi tanítványai baráti körének meghívója. Abban a reményben, hogy a citátum igazát sokkal többen fogják jelenlétükkel alátámasztani a háromszáz szétküldött meghívó címzettjei közül. Igaz, az a félszáz tisztelgő — több híres mester, neves női és férfi vívóbajnok — még látta, ismerte őt. Sok közülük tanítványa is volt a mesterek mesterének, valaha vívott abban a roppant cinteremben, ahol, többek között Garay János, Gombos Sándor, Kabos Endre, Mészáros Ervin, Petschauer Attila, Tóth Péter, egy időben Posta Sándor is asszózott. A budapesti nemzetközi kardversenyek előtt pedig a külföld bajnokai: németek, hollandok, franciák, angolok igyekeztek „akklimatizálódni”. És ott készült a versenyre az akkori legerősebb vetélytárs, az olasz élgárda; ellenük hosszú évtizedeken át harcoltunk sikerrel a tőlük átvett Radaelli-rendszerű vívóstílus magyar vérmérséklethez igazított, ma már „klasszikus”-nak említett változatával. A Santelll-teremnek különös, izgalmas varázsa volt: lüktetett, pezsgett, zajlott az élet benne. Ott nemcsak a fegyverforgatást tanulták és gyakorolták, a tiszta amatőrsport, s a fair play illemszabályait is igyekeztek átvenni a Maestrótól és a világversenyek izzó légkörében edzett, sikert, de balsikert is elviselni képes nagyoktól a fiatalok, akik közül, ha szorgalmukkal, magatartásukkal rászolgáltak és Santelli meglátta bennük a kardratermettséget, „grátisz” tanítványai sorába léphettek elő...
És ott edzett, nevelkedett Gerevich Aladár, a Santelli-műhely remeke, kimagasló képviselője. Egyedülálló sikereit 21 olimpiai és világ- bajnoki (egyéni és csapat aranyérem bizonyítja. Csodás pengeművészetét, tökéletességig csiszolt technikáját éppoly nehéz lenne szavakba foglalni, ahogy Ady verseit sem adhatja vissza semmiféle átültetés, a maga eredeti szépségében.
Most, a Kerepesi temetőben. mestere bronzveretű profilja mellett, érthetően neki jutott a megtisztelő szerep, hogy méltassa Santelli Italo „tekintélyt és szuggesztív erőt sugárzó egyéniségét”, valamikori versenyzői nagyságát — Santelli az 1896. évi budapesti nemzetközi vivőtalálkozón, a mesterek versenyében „úgy nyert, ahogy akart” —, majd fél évszázados itteni működését, pedagógiai kiválóságát. Szavai után a körülállókkal együtt egyperces csenddel áldoztak a nagy Maestro emlékének, aztán a baráti kéréseknek engedve, Dabóczi Mihály — Santelli, a maga kedves humorával Michelangelo de Transsylvaniae-nak nevezte —, ízes székely modorában, kedves, kötetlen formában elmesélte a 35x35 cm nagyságú dombormű elkészítésének ötletét és módját. (A domborművet ugyancsak az általa, még 1935-ben készült Santelli-érmek alapján mintázta a művész.)
Jóval a dombormű avatása előtt, már láttam Dabóczi Ybl Miklós téri műtermében a bronzportrét. Kíváncsi voltam, milyen indíttatásból született az meg. Leültünk a faragott kisplasztikák alá, a faragatlan, apró székekre, és ő mesélt küzdelmes ifjúságáról és — a Maestroról.
— Amikor 1929-ben Marosvásárhelyről nagy nehezen végre Budapestre jöhettem, és egyik öcsém is felkerült, teljesen magunkra voltunk utalva. Többször nem ettünk, mint ahányszor ettünk. Egyetlen szerencsénk volt, hogy a székely kollégiumban lakhattunk. Vállaltunk mindent. csali munkánk legyen; teniszütők húrozását, sírkövek faragását, szobafestést, hólapátolást. Aztán lassan elfészkelödtünk, megindultunk a tanulás ösvényén. Mikor már valahogy megkapaszkodtam, megjött Erdélyből Szabó Laci jóbarátom. Vele együtt tanultam Marosvásárhelyt vívni. Szabó első perctől kezdve élethivatásának érezte a vívást. Teleki Domokos volt az ottani sportklub elnöke: gyakran járt Pestre Santellihoz. Kérésére a Maestro elvállalta barátom ingyenes oktatását, mesterré képzését, én meg helyet teremtettem neki a kollégiumban, éjszaka ő is húzhatta a Straub-ütőket. Fél év múlva egy másik barátom, Csiszár Lajos került föl Erdélyből. Laci és Lajos az egész napot a vívóteremben töltötték, a Maestro nagyon megszerette őket. Tőlük hallotta, mennyire vágynék újra vívogatni. Üzent és mentem. Mintha hazamennék. Ingyen tanított, szekrényt kaptam felszerelésemnek és úgy foglalkozott velem, hogy két év múlva már a főiskolai vivőbajnokságok döntőjébe verekedtem magam, nemsokára tőrben, kardban, párbajtőrben I. osztályú versenyzővé váltam, Santelli mindent megtett, hogy a kapcsolat ne szakadjon meg barátaimmal, a későbbi két kiváló vívómesterrel. Még jobban elmélyült kapcsolatom n Maestroval. amikor kisebbik lánya — a későbbi nagyon tehetséges, értékes festőművész, Fiorenza (a síron — pontatlanul — Fiorenza áll), aki a sírban együtt nyugszik édesapjával — a Képzőművészeti Főiskolára került. Akkor már tanársegéd voltam. Gyakran járogattam a családhoz, Santelli két fiával is jóban voltam. Es ameddig Santelli oktatással foglalkozott, bármelyik klub tagja voltam, mindig nála iskoláztam, az ő termében gyakoroltam... Örökös adósságot érzek iránta. Ezért igyekeztem — úgy érzem, méltón — hozzájárulni munkámmal emlékéhez. A Santelli bronz domborműből két példányt készítettem, a másikat a sportmúzeumnak ajándékozzuk, a régi tanítványok nevében. Készül egy terrakotta példány is, azt fia, Santelli Giorgio, Magyarország 1921. évi kardbajnoka, vívómester fogja megkapni."
Forrás: Népsport, 1979. november 04. / 262. szám
