költő-szobor

mint véső-véste kebel,
felénk dús szerelem ránt
ősanyag tején telelt,
a néma győző halál.
 
azúrban szfinx trónokon,
kevély fényű palástok
lila ráncaiban sír
orcánk és nem mosolyog.
 
tagjaink kevély fenségei
büszke szobor idézte
aszkéta bús költők versei,
 
s csüggvén élő szeretőn
szépülve tündökölnek
szintezetlen árnyaink