Nemes Nagy Ágnes

 

 

Nemes Nagy Ágnes

 

A szabadsághoz 

 

Te székesegyház! Csupa ámulás!
Sok fodros angyal! Széptekintetű!
- Innen alulról talpuk óriás,
a fejük pedig keskeny, mint a tű.

 

S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?

 

Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.
Már únlak. Kergén érted nem futok.
Néhány barátom éhen halt a múltkor,
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.

 

Milyen szalmába haraptak utolsót?
Micsoda szájak, milyen koponyák!
- Adhattál volna tán egy bögre borsót,
tehettél volna pár apróbb csodát.

 

A szájukat szeretném újra látni,
langyos állukat, amely szétrepedt -
s Rómába vágyom kerteket csodálni,
és enni sűrű, fínom étkeket.

 

Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt,
te, minden vágyam hazug szeretője,
adj rét felett vibráló levegőt!

 

Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!
törd át a törvényt! Add ide magad!
Hogy ne egyenek annyit az üzérek,
s hogy a halottak feltámadjanak!

 

- Egy bazsarózsa áll az asztalon.
Szépsége tömör, mint egy ékszeré.
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon
fodorodik a vázán kétfelé.

 

Ha volna bennem valami imádat,
elébe hullnék csukló térdemen:
csakis reá tűzd győztes glóriádat,
mert szép, mert él és mert - lélektelen.