30 nap?Nono! Ne vessük a lovakat a gyeplők közé!

Hogy miért, ide írom a legújabb picike szösszenetes könyvecskémből (bár ez a harmadik ebben sorozatban és már jó féléves, de pár darabom még van belőle, ha valakit, érdekel) a tanulságost.

 

Íme:

 

Három leszögezés: 1. Azerbajdzsán kellemes ország. 2. Lakói kifejezetten vendégszeretők, kedvesek, szolgálatkészek, derűsek, faszoskodástól mentesek. 3. Egy ország lakosságát nem kéretik összekeverni a vezetőikkel –úgy általában sem, ha szabad ezt a finom célzást megengednem. (Köszönöm.)

 

Azerbajdzsán vezetése, vagyis az Elnök és tágabb családja -futottak még Micimackó, Malacka, valamit Nyuszi és Üzletfelei- jó darabig elvolt anélkül, hogy a turizmussal foglalkozni kelljen: az irániak jöttek, mert itt a mollahok szemét elkerülve lehet jól berúgni; az oroszok is jöttek, nosztalgiából, mert egyszer még az övék volt és –talán említettem- lehet jól berúgni, és nekik ez adódik is, genetikailag. Aztán slussz: a nyugati turista csak bajt kever. Mert talán nem érti meg az azeri nép szívéből fakadó óhajt: minden hatalmat az Elnök Úrnak és családjának! Ki is tokkal-vonóval uralja Azerbajdzsán gyakorlatilag egyetlen eladható termékét, a földgáz-kőolajat.

 

Ámde prücök történt: lement az olaj ár! Kéne a zsozsó! Bejött hát a korábbi szándékosan riasztó vízumfeltételek (drága volt, előre kellett minden szállást lefoglalni, alkalmilag kértek még negatív AIDS igazolást is stb.) helyett az e-visa, benne 30 nap szabad kószálás a turistáknak.

 

Ámde hohó! Csak mértékletesen a fékevesztett liberalizmusból! Maradt az úgynevezett regisztrációs kötelezettség. Amiről a tájékoztatás nulla, vagy legalább is eléggé eldugva, a megadott vízumos lapon egy szó sem, de a turista magára vessen, ha netán nem ismeri az Azerbaycan Respublikasinin Inzibati Xatalar Macalasinin 575.1.1 §, illetve 114-115 §, 117 § valamit 128-130 § paragrafusokat és 15 napon túl is tartózkodik, regisztráció nélkül.

 

Mint tettük azt mi is.

 

Bevallom, azért a magyar Külügy honlapján olvastam erről, méghozzá ekképpen:

„Azon utazókat, akik 15 napnál többet töltenek Azerbajdzsán területén, regisztrációs kötelezettség terheli. Ezt a kötelezettséget érkezéskor a szálloda automatikusan elvégzi.” (Nem végzi, talán, csak ha végig náluk foglalsz, amit miért is tennél?) „Amennyiben nem hotelben száll meg, úgy a regisztrációt az utazónak személyesen kell elvégeznie. További információt találhat az Állami Migrációs Szolgálat honlapján. A honlapon található űrlap segítségével elvégezhető a regisztráció…” (Megnéztem: se vége, se hossza, szórakozzon ezzel az, aki kitalálta.) „…illetve lehetőség nyílik személyesen is regisztrálni.” (Nézem, hol is vannak ezek az irodák, valahol a francban.)

 

Egyszer Bakuban ott laktunk a Külügy épülete mellett, láttam, hogy megy az ilyen: hangyabolynyi iráni rözsgött egy kis ajtó felé tülekedve; oda mi az életbe be nem jutunk. És ahogy a magyar Külügy írja: „Az itt közölt adatok tájékoztató jellegűek”. Mivan, mivan? Most így van, vagy nemígy van? Köszönöm a tájékoztatást, konkrétumokat jobban szeretnék, de a lényeg, ahogy Petike Külügyminiszterke mondta: senkit sem hagynak az út szélén. Márpedig ezek sosem hazudnak. Szóval rendben, a 30 nap a zsákban van, aztán majd kimagyarázzuk a részleteket, ha szükséges.

 

Belépés sima, utazás sima, érkeztünk hát hazafelé megfelelő korai időben (ez fontos lesz!) Baku reptérre. Itt is minden rendben, a Cola-s és a vizes petpalack simán átmegy, test- és írisz-szkennert (tényleg van, vagy valami hasonló) nem rajtunk alkalmazzák, érkezünk az útleveleshez. Utasok alig vannak, a feleségem és én külön sorba állunk. Hiba, hiba, hiba!

 

Mert az egzotikus országokban mindig egy sorba! Mert akkor csak egy officernek kell megfejtenie, mi a rojtos istennyila is a Magyar Köztársaság. (Még köztársaság, egyáltalán? És banán, vagy sima? Netán már királyság? Törzsi monarchia? Ne siessétek el a választ.) Feleség simán átmegy, mert ő egy rutinos, vagy nem túl éber a tisztviselőhöz kerül, én meg egy lelkes, gyakornok jellegű lányt kapok ki. És bukok, mint polgári polgármester a vak komondoron. (Update, by Győr: jachton há turul aszott urván). Mert nem regisztráltattam! Az engedélyezett 15 nap helyett maradtam még plusz négy! Ami ingatja állambiztonság, jah!

 

Nejem rémülten nézi, immár a túloldalról, hogy én fennakadok. Intek, nyugi, de azért nagyon remélem, nem jöttek rá, hogy írtam egy örmény könyvet is, de valószínűleg nem jöttek rá, mert nem láttam baltát az officérok személyes felszerelési tárgyai között. Miért pont baltát? (Tudjátok: a hősies baltás gyilkos eszközét, from Tesco.) Szóval folytassuk a reptéren, amint én éppen le vagyok –de egyelőre csak fel vagyok- tartóztatva. Amint ott várakozok, az is felmerült bennem, hogy talán olvasták, hogy a korábbi “A-tól Z-ig” könyvemben cseppet lírázgattam az itteni Kedves Vezető és családján. Mert, hogy a közpénzt a saját számlájukra lapátolják, méghozzá hihetetlen arányokban, közben szórják az önmagukat fényező reklámokra, ál-kérdőívekre és transzparensekre, játsszák a nép egyszerű gyermekét, miközben a palotájukban pedig arany még a hátvakaró is. De gyorsan meg is nyugodtam, mert hogy ezt simán kimagyarázom: Magyarországra gondoltam.

 

Hivatalos tiszt érkezik, váll-lap, rajta négy csillag. Tábornok, minimum. Vagy őrmester, ki előtt fényes jövő áll. Magas beosztásának megfelelően büszkén felszegett fejjel lépdes, melynek formája így leginkább egy nemes lipicai ménéhez hasonlított, melynek megszerzéséért anno a legfurfangosabb huncutságokat találtak ki holmi lócsiszárok. És egyből az is kiderült, hogy több esze van, mint a tordai malacnak: “You Mister Andras” –szólít nevemen és diadalmasan néz. Nem akartam kedvét szegni, lelkesen bólintottam, bár anyakönyvi adataimról magam is tudomással bírok.

 

Ámde nem erről a big problémről. Hogy elmulasztottam regisztráció. Ja, el. S’ miért? Mutatom a vízumos lapot, miért nincs ott a sok 'aszság mellett az is ráírva, hogy ha már 30 napra szól, ha 15 napon túl maradsz, ne felejts el regisztráltatni? A tiszt nézi a lapot, nézi a körme hegyét, és azt mondja, hogy törvény. Jól van, titkos törvény, felfogom, ismerős ez otthonról, ott is van olyan törvény, ami a prolira vonatkozik, meg egy titkos törvény, ami azokra Kiket Kedvelünk. Európai megoldás ez, szavam sem lehet. Ámde most mi a protokoll, kedves officer barátom? Örök gályarabság? Vagy csak 15 év Kufstein, kurtavasban?

 

Nem, nem, de azonnal fizessek: 400 manat (200 Euro) lesz a cehh. No, ez már beszéd, pénzügyekben otthon vagyok. Gondoltam hát, alkudjunk: kapom is elő a pénztárcámat, ürítem az asztalra, fullra, hopp, hát nem épp megmarad 5 manatom, ne porosodjon hiába, itt van. Elé is rittyentem hát rögvest, meg hogy lássa a kompromisszum készségemet, hozzácsaptam a BakuMetro kártyát is (alapár 2 manat, visszaváltható, plusz rajta még az el nem utazott kredit: 20 gepik, hö!) biznisz isz biznisz: good for You, good for Me, sőt áj szink, disz isz a beginning of the bjutiful frendsíp. Rajtam tehát nem múlt, ám rajta sem, mert nagyon látszott, hogy piszkosul nem akart hajnalban ügyet intézni, de sokan nézték, főként az én lelkes gyakornoklányom; ha ez a tiszt az ő a főnöke, szerintem a ficsa holnaptól a büdös halakat fogja vámkezeli a tengeren. Ott legyen éber. De a lényeg: nem merte bevállalni.

 

Sőt, sőt, vág hivatalos képet. Ha nemfizetek 400 manat, jő súlyos szankció! –így ő. És miben áll az a súlyos? –kérdeztem én, verdeső szempillákkal. Bátorságomat abból merítettem, hogy a pasinál nem volt fegyver és különben sem láttam golyónyomokat a falon meg a padló sem volt vérnyomokkal terhes.

 

Hát az, hogy ki leszek tiltva Azerbajdzsánból! Be nem tehetem ide többet a lábam!

 

Kicsit elgondolkoztam és ehhez pásszent komoly képet is vágtam, mert dramaturgiailag a helyzet drámaiságához kevésbé illett volna, ha a földön hengergődzök a kacagástól. Majd mintegy felocsúdva bátorítottam: jelöljük be!

 

Ezek után már gyerekjáték volt a többi. Mármint nekem: mert neki három piszkozat is elment a papírkosárba, mire sikerült a tényállást rögzítenie, utómunkaként tollal itt-ott belejavítva, ahol mégiscsak elbatta, de én mindezeket felelősségem teljes tudatában aláírtam, mert benne volt két szép bejegyzés:

 

Ödenisin meblegi: 400 AZN

Debba meblegi: 0 AZN

Gondolom, értitek.

Csak egy dolog nem volt rajta, pedig hozzátartozik, méghozzá szervesen: LFS (lófasz a seggetekbe.)

 

Így a hivatalos eljárás keretében ők kitöltöttek, egyeztettek, újra nekifogtak, újra elrontották –mert az adminisztráció nehéz kenyér, és a betűk készségszintű ismerete szükséges hozzá, a tiszti váll-lap kevés-, miből eredően nekem lett egy kétpéldányos, gyönyörű emlékpapírom. Nekik meg lett nulla manatjuk. A hülyének is megérte.

 

Biztató mosolyokkal hagytam hát el a helyszínt: hiába volt az igyekezetük, ahogy írtam, jókor érkeztünk ki, belefért a coppatás és még a gépet sem késtem le, he-he. A feleségem pedig megmenekült és ez nekem annyira fontos volt, hogy én azt itt el sem mondhatom. Azt hiszitek, viccelek? Ha ő itt van, ideg-alapon két perc után takaros masnit köt a pasi bajszából és hogy emiatt azóta is ülünk a sitkón, az tényfaktum. Másrészt örültem, mert ha a francban hol levő immigrációs irodákba próbálkoztam volna, az egy nap, tutti. Időben is megérte tehát.

 

De a tiszt szíve sem volt fából, mivel úgy észlelte, hogy a dolog megérintett, lelkileg főképp, enyhített: azért jöhetek! Márha a beutazás előtt kicsengetem bírság, jah! És ez egy kicsit már zavar: remélem az a tiszt nem vár rám, azóta is. Legalább is, nem görcsösen. Mert szegény talán lesi, lesi, reményteljesen nap, mint nap, jövök-e már, jövök-e már újra Azerbajdzsán? Kicsengetni bírság? Így, ha valaki arra járna, szóljon már neki, lécci, ezzel a bevétellel az államháztartásukban tán, ne számoljanak.

 

Legalább is a következő száz évben ne.

 

Ui: ez már nem a könyvből vett idézet, hanem a most utazó index-eseknek: ha valaki épp arra jár, és lát egy horizontot kémlelő tisztet, szívében az elválás, ámde a reménybeli viszontlátás könnycseppecskéivel a szemében, hát ő lehet az.