Óh harmatosfürtü, ég angyala,

A reggel tiszta ablakain át

Tekints nyugati szigetünkre, mely

Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!

 

A hegyek beszélik s a figyelő

Völgyek hallják; vágyó szemünk a te

Tündöklő sátrad lesi: gyere már

S tedd tájainkra szentelt lábodat.

 

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink

Hadd csókolják illatos köntösöd;

Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet

Földünkre, melyet szerelmed emészt.

 

Óh, ékesítsék drága ujjaid;

Verje keblét csókod zápora; tedd

Arany koronád bús fejére, hisz

Szerény kontyát teérted tűzte fel!

 

(William Blake: A tavaszhoz / Fordította: Szabó Lőrinc)