.

2019. február 1-jétől 17-ig Új-Zélandon (az Adam Kamarazenei Fesztiválon Nelsonban, már nem először) és Ausztráliában szerepelt Várjon Dénes és felesége, Simon Izabella.

Az első három nap koncertjeiről az alábbit írja a kritikus, Lindis Taylor: kiemelem a Dénest érintő beszámolót:

.

https://middle-c.org/2019/02/adam-chamber-music-festival-in-nelson-the-first-days/

.

Február 1-jén: Brahms hat, szellemében és stílusában igen eltérő  intermezzójából (op. 118) három rész;

Brahms az élete végén írta a sorozatot, amelyből a Nelsonba visszatérő Várjon Dénes hármat játszott, és ezzel rögtön felkeltette a hallgatóság kíváncsiságát a következő koncerteken műsorra kerülő Beethoven-és más zenék iránt.

.

Február 2-án két program volt: kora délután Dénes és társai (a Jerusalem vonósnégyes, illetve Helene Pohl, hegedűs és Monique Lapins, brácsista) először Bartókról beszélgettek, illetve zenei részleteket is bemutattak a következő koncertek műsorából (Bartók Szvit, február 3-án; II. Hegedűszonáta és V. vonósnégyes, február 5-én):

Várjon részletesen beszélt Bartók Szvitjéről és magyarországi, romániai, bulgáriai és algériai népzenekutatásainak és -felvételeinek hatásáról, megemlítetve Bartók megjegyzéseit e felvételek rá gyakorolt hatásáról.

Monique Lapins részleteket játszott és beszélt is Bartók II. szonátájáról. Játékát rendkívül világosnak éreztem, különösen a majdnem csábítónak ható mozgásával, amellyel szinte balettszerűen adta vissza a zenét. Az egyes tételekből választott részletek revelációként hatottak, mindhárom tételben alaposan megvilágítva azok lényegét. Csak az első két darabot - amelyek egyikét sem ismertem - hallgattam meg teljesen. Sokakkal együtt, Bartókot karakán zeneszerzőnek találtam, akinek a zenéje nem különösebben vonzó, bár nagyon is megéri a kitartó és szoros figyelmet.

......................................

Február 2-án este, Várjon Dénes három darabban is játszott: Schubert III., g-moll hegedűszonátájában Alexander Pavlovsky-val, Schumann Esz-dúr zongoranégyesében Helene Pohl hegedűssel, Gillian Ansell brácsással és Kyril Zlotnikov csellistával, végül Brahms  szintén Esz-dúr kürttriójában, Samuel Jacobs kürtössel és Anthony Marwood hegedűssel.

A nyitó szám a fesztiválon műsorra kerülő négy Schubert-szonáta egyike volt. bBár közülük a halála után megjelent három darabot ő szonatinának nevezte. Valóban nem nehézsúlyú művek, mind terjedelmükben, mind hangzásukban. A program szerint mindegyikben más-más hegedűs játszik. Az elsőt Pavlovsky adta elő Várjon Dénessel.

Lehet, hogy az első tétel szívélyes és örömteli megfogalmazása a bartóki szenvedélyes emlékeket idézte meg, de arra is gondoltam, hogy a zeneszerző gyerekkori helyszínei (Budapest és az igen közeli Bécs, illetve Pozsony) is megjelentek a darabban. A hegedűs úgy játszott, hogy a Rimu fából készült hangszer - https://collections.tepapa.govt.nz/object/1305403 - hangja fényesen ragyogott.

….....................................................

A Schumann-zongoranégyesben Várjon "félistenként" emelkedett ki a többiek közül, és csodálatos egyensúlyt teremtve a zongora és a vonósok között, nagy örömünkre bemutatva Schumann lángelméjének valamennyi aspektusát. Nem mindennapi élmény ennyire szenvedélyes előadást hallgatni, amikor a szólisták szinte zenekari hangzást produkálnak, miközben azt kezdtem érezni, hogy a zongorista a kelet európai zenészekre inkább jellemző szenvedéllyel játszott, szemben a nyugati országok előadóival. Összegezve: a cseh határhoz közeli szászországi Schumannt idézték meg.

Brahms kürttriójában a hegedűst rendkívül körülményesnek éreztem, szemben a Nikki Cool-lal korábban előadott kéthegedűs Prokofjev-szonáta tökéletesen visszafogott megfogalmazásával. De végül is nem vette el teljesen az örömömet a végig domináló hegedűjátéka. A három muzsikus között tökéletes volt az összhang, és meg is változott a darabbal kapcsolatos korábbi véleményem, amikor úgy éreztem, hogy Brahmsnak nem sikerült bensőségessé tenni ezt a művét. Valóban úgy tűnt, hogy a szerző teljesen feloldotta a kürt karakterét, ezáltal a legtermészetesebben keveredett a hangja a különben egészen más jellegű két hangszerével. Különösen az első és az utolsó tétel energiáját kell kiemelni. Bár a zongora látszólag a háttérben maradt, kockáztatva ezzel, hogy szinte csak kíséretnek hasson, még sosem élveztem ennyire ezt a darabot, különösen a gyönyörűséges és elegáns harmadik tétel meghatározó részeiben.

Várjon Dénes Beethoven és Bartók estje

Az utolsó Beethoven-szonáták közül a B-dúr (Hammerklavier) és a legutolsó, a c-moll, ill. Bartók zongorára írt szvitje.

A délutáni koncertet kihagytam, bár szívesen meghallgattam volna Monique Lapins és Simon Izabella előadásában Schubert III. hegedűszonátáját, és a többi darabot, de úgy éreztem, hogy a két Beethoven-szonáta egy koncerten való meghallgatásának már a gondolatára is kellően fel kell készüljek fizikailag és lelkileg is.

A Hammerklavier szonáta

Semmilyen előkészület nem volt a nagy mű előtt: Várjon úgy indított, ahogy aztán egyértelműen folytatni is kívánta, egy fékezhetetlenül erőteljes rohammal, amelyben semmi helye nem volt finomkodásnak vagy illendőségnek. Valóban, úgy szólalt meg, hogy azonnal fel kellett jegyezzem játéka „nyers és kopogtató” jellegét, amikor zabolátlanul megrohamozta a billentyűzetet, és egyáltalán nem aggasztotta, hogy ilyen lényegtelen dolgok talán zavarják a hallgatóságot. Semmi sem gátolhatta meg Várjon játékának rettentő nagy és kényszerítő erejét.

Eszembe jutott erről egy a youtube-on olvasott észrevétel, amikor pár nappal korábban a szonáta egy felvételét hallgattam: „a Hammerklavier egy földöntúli, titáni, görcsös, boldog, de egyben bánatos szörnyeteg”, ugyanakkor az említett felvétel a Várjontól hallotthoz képest udvarias és visszafogott volt. Az elejétől fogva vad megközelítést megerősítette a hirtelen moduláció, a középméretű ugrás már az első percben B-ről a D-re, ami sokkal lázadóbbnak tűnt, mint amilyennel bárki is találkozhatott volna korábban.

A feldolgozási rész elején, egy feloldatlan kadencia után, Várjon több, szokatlanul hosszúnak tűnő szünetet tartott, fenntartva a vadságnak és a vakmerőségnek a látszatát. E szokatlanul hosszú szünetek jellemezték a feldolgozás későbbi szakaszait is, és különösen a visszatérést, minden esetben rendkívül drámai hatással.

A rövid scherzo ezzel szemben talán kevésbé volt meglepő: fényes és világos volt, és ezekkel a visszafogottabb ritmikai és hangzásbeli eltolódásokkal Várjon mégis fenntartotta az első tétel drámai hangulatát. A rákövetkező adagio sostenuto egy negyedórányi békés és szemlélődő, megnyugtató visszavonulást jelentett, amelyben néha mitha egy szétáradó 6/8-os Ländler t hallottam volna; talán Várjon a Beethoven által oly fájdalmasan vágyott egyensúlyra törekvést akarta volna kifejezni. Végül, a halálos csendben kezdődő utolsó tételben a zongorista változatlanul a zeneszerző azon szándékát domborította ki, hogy minden lehetséges eszközzel fenntartsa a műben lévő megrázó és drámai elemeket.

A záró tétel nem egy szokványosan gyors és napos muzsika: halálos nyugalomban indul, majd fokozatosan gyorsul, míg vissza nem nyeri az első tétel szenvedélyes határozottságát. Több olyan előadás ismert, amelyekben a megbékélést és az elfogadást lehet érezni, de a legvégén ritka ez a szellemiség. Azt viszont állítom, hogy ennek a remekműnek ennyire viharos, vadromantikus előadását még nem hallottam. És ezt nagyon megszerettem.

Bartók Zongora-szvitje

A műsorlap szerint Bartók kevés művet írt zongorára, bár maga kiváló zongorista volt. Talán csak ez az op. 14-es szvit (1916-ból) és a későbbi szonátája jelentősebb közülük. A szvit négytételes: Allegretto, Scherzo, Allegro molto és Sostenuto. Az első tétel népi táncnak tűnik, bár egyetlen témája sem származik Bartók népzenei gyűjtéséből. Csípős, egyértelműen bartókos, miként a többi tétel is. A második és a harmadik tétel szintén gyors, és csak az utolsóban nyugszik meg kissé, bár Várjon sosem engedte, hogy teljesen ellazuljunk, ezzel meggyőzettünk, hogy ez a mű megérdemli az alaposabb megismerést.

Opus 111

A szólóest Beethoven utolsó szonátájával zárult, és bár a másik mű után megszólalt a Bartók-szvit, nagyon is érezni lehetett a Hammerklavierral közös forrást, de annál sokkal inkább metafizikaibbnak és kevésbé viharosnak hatott, bár Várjon ebben is a hasonló nyugtalanságot és erőt vélte megtalálni. A hosszú második tételben, az Ariettában, amelyet Beethoven körültekintően Adagio molto semplice et cantabile tempójelzéssel látott el, a C-dúr hangnemtől alig eltérő öt változat húsz perce alatt a legmélyebb zenei folyamat épül fel, több ismétlődő lassú résszel kezdve, majd egy percekig tartó gördülő triola következik, mielőtt emelkedő és süllyedő pontozott ritmusú arpeggiókban, egyfajta eksztatikus epizódok szakadnak ki, amelyeket sokszor 8/16-nak lehet érezni. Várjon folyamatosan építi fel ezt a csodálatos tételt, hipnózishoz közelítő, eksztatikus és elmélyült lelkiállapotot teremtve. Szinte mennyeien játszott, mint aki sosem akar leszállni a földre, pillekönnyű frázisok röpködtek ide-oda, trillák hosszú sora és minden egyéb az elmélyült dallamok kifejezését szolgálta, és mindezek szinte vég nélkül fonódtak egybe, majd hirtelen befejeződött az egész, a bénultságtól hosszú csend állt be, majd kitört az „állva ünneplés”.

.