Mentawai-szigetek, Siberut, Sámánok világa.

Volt egy nagy álmunk, de etikai és egyéb okok miatt eddig nem valósult meg. Bár sok kérdés maradt ismét nyitva, ezúttal sikerült eljutnunk egy olyan természeti néphez és a vendégszeretetüket élvezni három napon keresztül, akik valószínűleg egy kultúra utolsó képviselői. Nem akartunk skanzent, se színházat, csakis a valóságot és azt gondolom, itt megkaptuk. Az Észak-Szumátrai esőerdei kalandjaink után egy regenerálódásnak közel se mondható utazás következett a Trans-Szumátra higway-en. Alig hatszáz kilométer volt a leküzdendő távolság, de három napba tellett. Tömegközlekedéssel igazi tortúra (utóbb kiderült, hogy jobb lett volna visszatérni Medanba, és repülővel eljutni Padangba), mert eleve a kisbuszok hihetetlenül zsúfoltak, másrészt az út szinte kilométerenként ketté van törve, van nincs, mert éppen építik. Persze a legviccesebb szituáció az volt, amikor egy lerobbanást követően elment a kocsi világítása és a fejlámpám fénye mellett haladtunk tovább a Szumátrai éjszakában.

A Mentawai-szigetekre több nagyvárosból szerveznek túrát a sziget közepén lévő őslakosokhoz, azonban általában méregdrágán és leginkább „mutatványosokhoz”.

A Sziget 100 kilométerre van Padangtól és a szárazföldtől. Elérni repülővel, komppal és fast bottal lehet. A kisrepülő megint csak csillagászati, az állatokkal telezsúfolt fakomp pedig éjszaka 12 óra alatt teszi meg az utat és előfordul, hogy elsüllyed. Emiatt mi a csak 6 órás Fast-boat-ot választottuk.

A központi sziget – Siberut – amúgy a világ egyik leghíresebb szörfparadicsoma, így az ottani szállásárak is ennek megfelelőek. Ezzel áll kontrasztba a sziget mocsárvilágában élő őslakosság.

Szerencsékre a „van egy barátom” alapon a kikötőben várt minket egy srác, akinek a rokonai bent élnek és szokott bevinni hozzájuk turistákat. A kikötői tumultusban onnan ismertük meg, hogy elkezdte lepakolni a csomagjainkat. A bizalomról annyit, hogy a falujába három motorral vittek be minket, és a fiunknak egy félszemű, puskával és bozótvágóval felszerelt srác jutott.

A családi teázás után közel kétórás hajókázás várt ránk egy fatörzsből kivájt, motoros csónakban a szigetet keresztülhálózó folyókon, majd újabb másfél óra a mocsárban, ahol a szilárd talajt csak az útvonalon végigborított fák jelentették.

Az umában (központi ház) végül három felejthetetlen napot töltöttünk el, de részletesen leírni meg se próbálnám, mert nem lenne, aki elolvasná a sok élményt és kalandot, de címszavakban: bogárlárva evés, szágókenyér sütés, ágyékkötő készítés, halászat, ősi dalok éneklése, karkötő fűzés.