OKT 10.: Kőhányás – Gánt

 

Több, mint két hónap kényszerpihenő után, Luca napján húztam újra túrabakancsot, hogy végigjárjam az OKT első vértesi szakaszát. Sokat gondolkoztam a szakaszoláson, végül úgy döntöttem, hogy 3 részben járom be a tájegységet. A Kőhányás és Gánt közötti 15 km-es szakaszt éppen megfelelőnek találtam arra célra, hogy kipróbáljam, vajon rendbe jött-e a térdem.

Most is a kora reggeli indulás mellett döntöttem. 7 órakor szálltam ki az autóból Gánton, a Vértes Vendéglő előtti parkolóban, hogy a negyed órával később induló busszal, Csákváron keresztül eljussak a túrám kiinduló állomására. Meglehetősen csípős volt a reggel, az autó hőmérője -6 °C-ot mutatott.

Negyed 9-kor szálltam le a buszról Kőhányáspusztán. Hatalmas köd lepte el a tájat, a kápolnát is alig lehetett látni a buszmegállóból. A vendégház előtti oszlopnál beütöttem a pecsétet, majd elindultam. A helyenként havas és ködös erdőben jól lehetett haladni a fagyott és enyhén emelkedő úton. Fél óra alatt értem el az éles jobb kanyart, ahonnan egy hasadékban kellett tovább ereszkedni a Csáki-vár felé.

 

 

Itt mintha egy másik erdőbe csöppentem volna, egy csapásra eltűnt a köd. A téli erdő nyugalmát először néhány szarvas, majd egy hatalmas vaddisznó törte meg. Amint meghallották a lépteim zaját, futásnak eredtek, sajnos még fényképet sem tudtam rólunk készíteni. Hamarosan elértem a Csáki-vár romját és természetesen fel is másztam a tetejére. Ha nem tudtam volna, hogy egy vár romján sétálok, magamtól nem jöttem volna rá. A rom után a szemközti hegy oldalában nyíló Oroszlánkői-barlanghoz is felmásztam.

 

 

Miután továbbindultam, pár perc alatt elértem az erdészeti műutat. Mindössze néhány lépést kellett megtenni az aszfalton, utána a jelzés visszavitt az erdőbe. Mintegy 500 m-en keresztül haladtam a fák között, a műúttal párhuzamosan, majd az út ismét visszatért a korábban már érintett aszfaltútra, hogy újabb 100 m megtétele után, egy éles balkanyarral ismét visszatérjen a fák közé. Itt mintha egy másik tájegységbe cseppentem volna. Az addigi sziklás, köves utat egy laza, homokos út váltotta fel.

 

 

Mindszentpuszta előtt egy vadregényes szakaszon vezetett az út. Hatalmas, magányosan álló, kidőlt vagy éppen derékban kettétört fák között haladtam a következő pecsételőpont felé.

 

 

A mindszentpusztai pecsét egy kb. 250 m-es, jól jelzett kitérővel érhető el a kékről. Beütöttem a pecsétet a füzetembe, ittam néhány korty meleg teát, majd indultam tovább. Nem volt hideg, de jól esett a meleg innivaló. Továbbindulva várt rám egy rövid emelkedő, majd köves, kidőlt fákkal nehezített, de jól járható erdei úton haladtam a cél felé.

 

 

Az utolsó másfél km nem sok izgalmat tartogatott. Egy murvás, hol egyik, hol másik, hol pedig mindkét oldalról villanypásztorral szegélyezett úton értem el Gántot.

Mielőtt hazaindultam volna, szerettem volna megnézni a falu szélén található földtani tanösvényt, de sajnos zárva találtam, így erről most le kellett mondanom.

Az úton végig jól követhetőek voltak a jelzések. A hideg időnek köszönhetően nem volt sár és a vastag avar sem hátráltatta a haladást. Az utolsó km-t leszámítva látványos erdei úton vezetett a jelzés. Szerencsére a térdem is bírta a terhelést, így a hazafelé úton az autóban már elkezdtem tervezgetni a következő túrát. Akkor még nem tudhattam, hogy arra már csak a következő évben fog sor kerülni.