Lutra Creative Commons License 2018.12.13 0 0 95009

César Vallejo

Az örök kockák

Én Istenem, siratom a lényt, akit élek;
megbántam már, hogy elvettem kenyeredet;
de e gondolkodó agyag, noha szegényed,
oldaladon nem rüh, nem varas fekélyed:
Máriáid, kik elmennek, neked nincsenek!

Én Istenem, ha embernek születtél volna,
ma Isten lehetnél, dicső,
de te, akinek állandó jó a sorsa,
nem érzed azt, kit gyúrtál hasonlatodra,
de az ember téged szenved, szól: az Isten ő!

Most, mert szememben sámáni tűz lobog
akár egy elítéltben,
én Istenem, összes gyertyádat meggyújthatod,
s elő a kockát, eljátszadozunk szépen ...
Ó, kockavető! Talán a mindenségnek
esélyt adsz boldogulásra,
úgy hogy a halál szemgolyói néznek,
két komor ász, de sárból csinálva.

Én Istenem, e süketen sötét éjben
játszani nem tudsz, mert sarkai egészen
elkoptak már a Földnek a hazárdos
pörgetésben, céltalan görgetésben,
s megállni nem tud, gödör kell nyugalmához,
megnyugszik majd irdatlan sírgödrében.

/Nagy László ford./