Lisznyai Damó Kálmán

 

 

AZ ALFÖLD

 

Ez az alföld, ez a magyar róna,

Mintha egy órjás zöld tükör volna,

S nézné benne magát az Úristen,

Hej amikor ránk mosolyog ott fenn!

 

S saját nagy áldását megcsodálja,

Ha a búza hullámzását látja,

S a tömérdek éneklő madarat

A számtalan virágbokor alatt.

 

A szép délibábot megohajtja,

S az egészet fátyolnak szakajtja,

Aztán gyengén betakarja belé

A boruló eget este felé.

 

S nem találja csillagit rendibe,

Mulatozni sok leszökött ide,

Heverészni a lágy selyemmezőn

De elnézi nekik ezt kedvezőn.

 

Jobb itt mint a hideg magas égen,

Lángos pásztortüzek közelében

A holdsugár is lesimul szépen,

Lenyúlik a tejút is egészen.

 

S rajt angyalok jönnek, közelegnek,

De egészen átlépni nem mernek

Félnek, hogy majd vissza nem mehetnek

A sok gyönyörtől, mely csak úgy hemzseg,

 

Csak úgy árad itt minden fűszálon, –

Majd azt hiszed mindez egy szép álom! –

A szellemek szellő alakjában

Játszanak a virító határban.

 

A mennyei harmat is lehull ránk,

S így jönnek az égiek mihozzánk,

A szép alföldet meglátogatni,

Furolyás pásztorokat hallgatni.

 

Boldogságot, áldást hinteni szét,

S innen tudom azt a szép mesét:

Hogy az egész nagy magyar alföld a

Paradicsom közel-attyafia.

 

 

A magyar romantika [287.]