Listi László
A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁHOZ MAGYARORSZÁG PATRONÁJÁHOZ
Óh, te dücsőségben s Jerikó kertében
Tündöklő aranyalma,
Libanus erdején s Sion hegy tetején
Ékesen fölnőtt pálma,
Kinek a világra, ily nagy tágasságra
Elterjede irgalma!
Fölyhőkben tündöklő, éjjel s nappal fénylő
Mennybéli világosság,
Emberi nemzetre és minden rendekre
Tőled száll a boldogság,
Kegyelemnek anyja s mennyország kapuja,
Nálad az irgalmasság.
Te általad mennek mert, valakik lépnek,
Igéretnek földére,
Te vagy kalauzok s bátorságos utok,
Kanaánnak földére,
Mint szarvas forrásra, s örök boldogságra,
S mennyei dücsőségre.
Óh, szép kifolyó kut, s üdvösségünkre ut,
Hallgass meg kérésünkben.
Sionnak kapuja s Noénak bárkája,
Végy esedezésedben,
Emberi nemzetre s téged-tisztelőkre,
Tekints hát kegyelmedben.
Te paradicsomban s örök boldogságban
Szépen-kinyilt rózsaszál,
Ki drága illatja szemünk világétja,
S rajtad kegyelmesség áll,
Kinek kebelébül s születék méhébül
A mennyországi királ.
Békesség szekrénye s bűnösök reménye,
Kik hozzád folyamodnak,
Mint egy bő forráshoz, irgalmasságodhoz
Valakik ragaszkodnak,
Bűnök tömlöcébül s setét rekeszébül
Kik hozzád kiáltanak.
Meghallod kérések és esedezések
Fogadod füleidben,
Kész vagy kegyelemre s fordítod örömre
Bús sziveket mindenben,
Végre hozzád veszed s részessé is teszed
Fiad örökségében.
Ő bűnösök között mint rózsa tövis közt
Ékesen felnőtt virág,
Kinek segedelmét s anyai kegyelmét
Veszi e széles világ,
Tetűled származik s világra ágazik
Mennybeli irgalmasság.
Te fényes est s hajnal, aki Hesperussal
Fénylél világosságban,
Akinek ereje és tündöklő fénye
Megyen a magasságban,
A nap előtt felkél és kegyelemmel él
Bő irgalmasságban,
Te szép dücső forrás, ki kemény szivet ás
Hozzád-esedezőkben
Paradicsombul száll, e világra kiszáll,
Ő gyönyörüségében,
Bűneit világnak s hozzád-folyamóknak
Elmosod kegyelmedben.
Te vagy az égre ut, minden általad fut
Mennyország kapujára,
Méhednek gyümölcsét, drágalátos kincsét
Kinyitád e világra,
Fiadnak vérével s emlődnek tejével
Mosád ártatlanságra.
Te vagy a reménység s büntetésünkben vég,
Töredelmes szívekhez,
Mert malasztnak anyja, kit kegyelme vona,
Az emberi nemzethez,
Izsóppal meghinted és megnemesíted,
Kik futnak kegyelmedhez.
Tengernek csillaga s lelki vigassága
Vagy megkeseredetteknek,
Kegyes szószólója és frigytalálója,
Vagy bűnös embereknek,
Megsegéted őket s eltörlöd bűnöket,
Nincs vége kegyelmednek.
Igy a mi hazánknak s romlott hajlékinknak
Valál oltalmazója,
Sok pártosi ellen s ellenségi ellen
Védelmező bástyája,
Mig téged böcsültek s anyjoknak tiszteltek,
Édesgető asszonya.
A boldog szent István, világbul kimulván,
Neked hagyá országát,
A benne levőket s következendőket,
Magyar nemzet világát,
Igaz hitre hozá s végre reád bizá
Világi uraságat.
Akkor felvállalád s szolgáidnak vallád
Mi édes eleinket,
Meg is oltalmazád s igaz utra hozád
Az eltévelyedteket,
Csak hamar elővőd, s diadalmassá tőd
Régi jó vitézinket.
Régi királyinknak s gubernátorinknak
Te valál éles kardjok,
Pogány romlására s elpusztítására
Lobogós szál-kopjájok,
Minden erőssége s szivek merészsége,
Te valál erős karjok.
Virágzék országunk s helyén is volt dolgunk,
Mig téged böcsüllöttünk,
Mint oltalmazónkat s erős bajnokunkat
Valameddig tiszteltünk,
Te jelzászlód alatt s biztatásod alatt
Bizvást is vitézkedtünk.
Omlott személyünktül s reszketett hirünktül
Az ottomán nemzetség,
Rettentő hadakkal s vérszopó zászlókkal
Nem jött reánk ellenség,
Kedves hajlékunkat s nem lakta hunnyunkat
A töröki dühösség.
Szép hirrel és névvel s vitézi erővel
Látád nemzetségünket,
Hazánkat szélesztéd s messzi elterjesztéd,
S kiárasztád hirünket,
Mert kilenc országgal, illy drága jószággal,
Ékesítél bennünket.
Megmutatja pénzünk, országban vert kincsünk,
Tégedet mint tiszteltünk,
Mellyet nem Junónak, de Szűz Máriának
Cimerére verettünk,
Mi oltalmazónknak s földes asszonyunknak
Zengő szóval neveztünk.
Bizonysági ennek s lesznek beszédemnek
Régi szép épületek,
Mellyek eleinktül s kedves nemzetinktül
Avégre szerzettettek,
Te szent fiad után, kikbe téged méltán
Buzgó szívvel tiszteltek.
Téged zengő szóval s egyező szép hanggal
Dicsért régi magyarság,
Téged reménységül s hivott segítségül
Köztünk számos sokaság,
Tégedet böcsült, félt, s isten után tisztelt
Szerzetben-levő papság.
Miért tehát hagyánk el s kegyelmét hányánk el
Mi kegyes patronánknak?
Vagyunk nám ollyanok, mint háládatlanok,
Hogy mi oltalmazónknak
Jó tútorságában s kegyes malasztjában,
Nem lakánk asszonyunknak.
Lévénk farkasokká s goromba bakokká,
Kiugránk az akolból,
Eltévelyedt juhok, vagy mint tigrisfajok,
Kiszöként táborodból,
Válánk mustohákká s nem szófogadókká,
Kilépénk oltalmadból.
A sok visszavonó s mint konkolyelhányó
Ujságok találmánya,
Kikkel országunkban, mostan ujontában,
Minden fej magát hányja,
Nem veszi eszében s nincsen elméjében,
Hogy végtére megbánja.
Ez halálos méreg s eszekvesztő féreg
Emészt most országostul,
Ki török torkában s pogány hálójában
Kerét tartományostul,
Ez emészti éltünk, s kivánja elvesztünk,
Egész sokaságostul.
Ó te rossz észvesztő s országunk emésztő
Irigység, meddig rontasz?
Igaz-hamisétó s hamis-igazétó,
Igyenest miért horgasztasz?
Nemes országunkban s édes hajlékinkban
Miért hogy épet csorbétasz?
Azt szokták mondani, s beszédben forgatni,
Magyari közpéldában,
Hogy kiki magára s vigyáz csak hasznára
A király udvarában,
Egyenetlen jármok, kiben vadnak tulkok,
Nem vonsznak jó igában,
De im visszatérek s még kegyelmet kérek,
Régi nagy asszonyunktól,
Mintegy tékozló fi, atyjához fordult ki,
S megvált gonoszságátul,
Így mi is engedelmet, s vehetünk kegyelmet,
Ország patronájátul.
Vedd hozzád kérésünk és esedezésünk,
Fordétsd ránk szemeidet,
Nyujtsd ki kegyelmedbül s dücső felségedbül
Kegyes engedelmedet,
Tégy frigyet mivelünk, s legyen ez a jelünk,
Hogy tisztelünk tégedet.
Mint Izraelt egyszer, vigy vissza még többször
Igéretnek földére,
Mi kedves hazánkra s régi határinkra
S eleink örökére,
És végtére azután s halálunkkor osztán
Az örök dücsőségre.
Imádj Istent értünk, naponként kik vétünk,
Hogy nekünk megbocsássa,
Pogány ellenséget, ezt a dühösséget,
Általunk megrontassa,
Erejét elvegye s lábunk alá tegye,
Hatalmát megmutassa.
Mondhassuk azt méltán, bujdosásunk után,
Hogy visszatérétettél,
A kis Tóbiással s Raphael angyallal,
Egy uton vezérlettél,
De végre békével, szent fiad hirével,
Hazánkban segítettél.
Nám Ábrahámot is, Lothot s másokat is
Ellenségek kezébül,
Tengeri szélvészben s nagy kemény szelekben,
Pétert is örvényébül,
Több tanitványokkal, vizen hajózókkal,
Szent fiad kegyelmébül
Véletlen megmenté, kikért vérét önté,
Kereszt sulyos oltárán,
Vérrel izzadozott s atyjának áldozott,
Midőn halál poharán,
Igy minket is megment, mert irgalmával kent,
Éltünk végső határán.
Hogy édes hazánkban s régi hajlékinkban
Fiaddal dicsérhessünk,
Akit hadnagyunknak s téged asszonyunknak,
Örömmel nevezhessünk,
Te oltalmad alatt, s a te zászlód alatt
Pogányságra mehessünk.
Vége verseimnek s e könyörgésemnek
Isten után csak te légy,
Kegyes irgalmadban s anyai voltodban
Halálomkor csak te végy,
Egész nemzetemmel, miként eleimmel,
Kérlek téged, illy jót tégy.
Magyar költők XVII. század [263-270.]
