Lipcsei Márta

 

 

CSEND CSEPPEK

 

A Csendes óceán szerelmese vagyok, mióta újamat belémárthattam.

A csend megül mint az edényből elpárolgott sós víz kristályai, talán lélekkristá-

lyokat terem s ha a világ bennünk időz egy darabig, az ég kék omladékai hús-vér

reménykedésünk fehér lapjaira betűket rónak.

 

*

 

Télen ólomszürkék a vizek s a sötétség fokozott gravitációja húz, csak feküdni,

csak nem gondolkodni. A levél nélküli fák vázai nem csábítanak. A hó derengé-

se, a hópelyhek pókhálója mint a fehér halál.

Hiányoznak a színek: a kobaltkék, a rembrandtzöld, a kénsárga. Megfogyatkoz-

tak akárcsak a madarak, halak, bogarak. Láthatatlanná váltak.

Valamilyen mértani rend hideg – rideg sugalmazói a kémények, esőcsatornák,

cserepek, tornyocskák.

A lecsupaszított logika útjait járom és keresem a lehetőségeket, hogy eltaláljak az

érzelmek feltárásához.

Észrevétlenül beleilleszkedem a látványba.

 

*

 

Óceánpartra fekszik az óceán

s őrzi görbületeit a part

mint legkisebb ráncait az arc

szivárgó erekben bujdosik a vér

s a halhatatlanság ölében hullámzik

derengő rendszerében mosoly bujkál

tetőtől talpig puhán omló életemet

roskadó évek homokja közönnyel néz

kezem zavartan tesz-vesz kirajzolja

kivételes magányom

e tanúk nélküli poklot

s a hátrafordult csöndben

ábrák és jelek

bontakoznak ki

a tűrhetetlen megszokásban

 

2008. december 6.

 

*

 

A csend, csak a csend, benne a réseket töltögető síkidomok szürke hátai deren-

genek

Szemembe hullva ott maradnak az álomesőcseppek

csendcseppekké válnak, szétfröccsennek

a titkok, kudarcok, rettegések

az intim mindenségben lüktetve illannak el.

 

2008. december 15.

 

Hamuszínű az ég

a gyökerek fényre várnak

a szél levélnélküli ágakat támad

mintha mi is levetkeznénk

a gondolatokat, filozófiákat

s a léleknek még szállást adó test

a képzelet szertartásain ténfereg

a szív árapályain

a szerelem árfolyamainak

ingadozásait lessük

s mondatokkal takarjuk be

meztelenségeinket

 

2008. december 21.

 

A csend megül hang nem feszül

szavak súlya réten belül

összehajtom az emléket

hozzám bújnak néma percek

csukott ajtón kopogtatnak

falak nőnek leple alatt

csillagokra tört éjszaka

némaságban hold udvara

víztükörben éjfél szárad

sírt keres a szörnyű bánat

tükreimben halál hullám

tenyeremben vérző magány

varázslatot várva várok

bennem él még a hiányod

 

2009. január 2.

 

Arcomra tiszta fények omlanak. A kék háttér előtt komor, kemény kirajzolódó

mozdulatok, a kapkodás láncszemei havas, jeges úton konganak.

Bölcsen elmerengek, szavaimmal példákat gyűjtök s a károgó csendbe szabadul-

va zúzom szét az eddig érinthetetlennek vélt messzeséget.

 

2009. január 8.

 

 

Agria. 2009. tavasz [125-126.]