Lipcsei Márta
A MINDENSÉGET ZÚGATOM FELÉD
Cseng a napfény
Aranyreflexek alakulnak
fehéren nézni
keservet festeni
Végtelenből Végtelenbe.
Az álombontó hamvadt
mozdulat az ég felé
mutat.
Kupolás öröm
csillan felém
zsong a levegő
érce cseng
fénybogár melenget
a sok is kevés
az elmúlás az Űrön át
idáig cseng.
Hozzám nőtt a Tér
s a messzeségek
fogyhatatlan égnek.
Minden nesztelen
Csönd kívül-belül
A bánat bolygó-bogyó
fájdalom párát
röppent maga körül
Az elhajlott idő alatt
havaz a Hold
holt ezüstön
zizzen az égi nád
szél elfújja ég alól
a Földet
Jóság levelekkel
zuhog a fény
fáj belé az Űr.
Az égre gyötört homlok
mögött kifogy az ész
emlék síneken
futunk tova
emlékbilincsbe vert
gyűszűnyi erőnkkel
s beszakadt jég szemünkkel.
A FÖLD egy rettentő ütés
hegyomlás az arcom.
Zsonglőr hajító kedve
kötőtűkkel feszesre
köti az eget
s mint üvegbe fojtott buborék
Ember-csöpp pereg.
Forog a tapadó Mindenség
rendszerbe tágulnak a sugarak
a mágneses teknőbe gondolat dagad
bizonyosság kongat a semmibe.
A MINDENSÉGET ZÚGATOM FELÉD
A FÖLD súlyosan mozdulatlan
tehetetlen sajgunk
miként a csillagok
s a mindenség
testünktől sebes.
Hulló életünk
fenyegető láng
bánatos hitünk
sajgó Fény
kongat a Nap harangja
s röpíti szét
a Mindenség ízét.
Robban a belém gyűlt
gravitáció
s beleremeg az
ezredik dimenzió.
Hánytorog a FÖLD
ablakokat tátog az Űr
megindul a távol
rajta keresztül
minden különbség
majd egységbe áll
Érintő irányán szertelenbe
sűvíti magát a mindenség
szele,
mindenki jaja.
Az elvesző erős
csúcsról-csúcsra szaggatja
magát.
Fenyeget a jó, s a volt-hely
zárul.
A szem kiapad a fényben
vakon is látunk.
Az élet jajjal súlyosul
az erő súlyosan marad.
Testünk görgetege
indulatot
tűrő lázt
terel
a dolgok medrébe.
Állok az áradatban
zűrzavar-rend
vesz körül
millió fényévre
innen leomlik
a kétségbeesés
s születik a
rendeltetés a
JÓRA.
A mindenség temérdek terein
mint megállíthatatlan
vándorló homok
szikrázó csillagok
vérző csillag-sebek.
A tűz Napok
vad felhő ivók
az űrháló mélypontja felé
fényszálak szálán
szállnak mint a pók.
Pillantásunk új
naprendszerek
tűzmagvába
röppen.
LÉT hulláma
ingerli
bontó hegyét
az észnek,
s delelő Nap
az égbolt
dúcos tenyerén
reszkető
délibábot
melenget
míg az IDŐ
bozontos szálán
elvillan az ÉLET.
Tiéd a FÖLD
erőben sarjadsz
örömben cseperedsz
mézes valóságok
rokon-boldogan
könnyharmatos
ujjongássá lesznek.
Szállnál égi kékbe
híg levegőt paskolsz
éter terei felé
erő dörömböl
fényt csikar belőle.
Öröm zúg
s ízes fűszerül
boldog munka
boldog csönd
árad nesztelen.
Hancúrozik a fény
fölring hozzád
körülmos
fürdet
befal mohón közelt
s messzeséget.
Benne megáll a
zuhogó idő
csöppen az arasznyi világ
pillantását
pörlekedését
éhét a Földre veti
s mint kulcsolt
vasmarok
égzengésben a
pillarebbenés
dühödt-bús szív
töri a rögöt.
Visszapillantva
csak sivatagba
révedez a szem
nincs emlék
fáj a tilalom
gyér örömök
íze indulattól
párás.
Ocsúdó csírákat
sarjaszt az idő sodra
s derengeni kezd
a vakondok égboltja.
JÓRA lábad a
megfacsart Lélek
s formál, harcol
a diadalmas ÉLET
lantot penget
a MEGISMERÉS
s felzúg az illatok
dala.
Csöpögő Csönd
lehelete hallszik
szűkfonatú ablakon
Nap ködlik át
s a kikötő világ
a gyötrött testbe
új erő gyülemlik
kitárulnak a
szorító falak
a homályos szem
újra lát
mélyül az indulat.
S a nagy ínség
határán
hulladék robot
tüzes felhőt fúj
s lánggal ég az út
mely nem nyit kaput.
Zörög-zörög a rég írt
vérítélet.
Börtön-gödör vár
s tapsos halál-ének.
Jó mosoly világol
ez az ütés az ÉLET.
Tisztul a kavargó gomoly
sok bú és kevés öröm
halk meseszó
hangos hajsza
fényes álom
szívharmatos szem
kapkodó zavar
fekete gond
borúsan lép.
Erős ízekkel
ízlik a Nagyvilág
fölfenyegetnek
égrebőgő
ezerszínű-gömbök
boglyas szökőként
csodák nyírt bokra
tilalom palánk
elé esik.
Tempós szó
ízes mondás
mint szív-elem
dárdás kerítés
körbe-körbe
futja szívem.
Leshetsz
fülelhetsz
harmatos reggelen
a gyenge Nap szelíd
ölén dajkál.
A levegőt villám,
dörej, rengés
repeszti be.
Ég a Mindenség
s pereme füsttől fekete
sűrű este, hull a csillag
s fölözi, falja
a ritka örömök
baját-búját
s a CSÖND-et osztja.
FÖLD teste fénybe mártva
derű terül Rád
öröm bősége
a Nap ízes
fényharmatos
duzzadt
mosolya
párás meleget fúj.
Bizsereg a JÓ
kedvező sodra a
világnak
boldog bódultságot
ígér.
Az összerohant elemek
játszó, szikrázó
fiatal indulattal
vad, meglobbant színek
zuhatagát vetítik Rád.
A Nap parázsló csecsemő
csírás szagok
a teli élet
győztes gyönyöreit
Öröm-őserdővé
változtatják.
Szikes terek
csepernyit ha adnak
leromlott jóság
rossz matat
harag felhőzködik
pillantás gyilkol
zúg az ember-vásár
Holdtalan éjszakán
sötétben is látó
örökláng hervadtan
hajladoz
Vaksötét
Tengernyomorúság
Könny fakad.
Fénykévék alatt,
örömberobbanás
vágyak falai közt
dobaj, földindulás
ízlelni ingerel.
Forrás friss ínnyel
habzsol.
Életfonal gombolyít
behavazott fejjel
gémberedő szívvel
fanyar halál-ízzel
nehéz kivárni
míg:
sugárutak fölé
tiszta ég nő
húz csillag-boltot
s megjelenik
mindünk menedéke
a BÉKE.
A FÖLD szerelmes gyöngy
és ragyog
lejti táncát a gyémánt
ég alatt.
Gyémántos utak fakadnak
romokban áll az idő
kalapács szél döndül
s hideg eső.
Sok bölcs
tökélyre tör.
Siker a kudarc
mosolya a virág.
Meghallom a csöndet
ha gondolat rág.
Eszelős bánat
este por-homok
beszakadt az Ég
földönfutó vagyok.
A Hold már takarózik
bújnak a csillagok
s kerget a romantikus
Halál.
Szemét szivárvány
rémes villogással
önbizalmát
zúdítja rám.
Ellebeg a gond
s az emlékezet
mint izzó kerék
lángra gyúl.
Szabadság leheletét
érzem
messze az Igazság.
A holdragyogás
mint felhők vándora
csillagközelben kísért.
Síkos szürke az Ég
hamis hálójában
éjféli Hold szitál
vágyak nyílvesszője
száll.
A reggel cseng-bong
felkél az akarat
szeretet fények bomlanak
elcsitul a gond, baj.
Portermő Ég
irgalmam kikel
igazam csírázik
gyémántos egeken
harmatos csillagok.
Vélem szemben a Világ.
Logika útjain
a vak a fényre kiér
s a fény is vélem
a legélesebb.
Színné vetkőzök
Földdé öltözök.
Elhaló Terek
rajtuk rángatózok
nyöszörgök.
Időtlen, meddő Csend
az elhamvadás
megmaradás
hálóját szövi
az éltető-hamvasztó
Ég alatt.
Tűnyi fényt hoznak
a harmatcseppek
s rajtuk keresztül
vasszeggé edződik a Nap.
Keresem vesztett magam
s tetté nő a gondolat.
Fénytükrökön át
tűfoknyi, fénylőfejű
csillagok
mint pattanó rügyek
belém rejtőznek.
Az érintetlenség
mint csillanó közöny
a sápadt tekintetű
égbolton
önemésztő kétséggé
nő.
Véges napok mint fotonok
fényhullámokként folyik
az idő,
s benne az elérhetetlen
egyre nő.
Dobban a Csend szíve
megíratlan versek
mint kristályrendszerek
csenddé tömörülnek.
Súlyos Vers
moccan.
Életre mozdító erők
telítik tereinket
csípős napsugarak
az új mindenség
termékeny tavaszát
mint tükröző fényt
a Lét dalait
röpítik szét.
Egyirányú nyilak
a bizalom hullámait
polarizálják.
Kopik az Élet
s az alkotó Agy
Poros Napot cipelsz
Ezüstös Ég incseleg
s a Fény repeszti
a zengő Univerzumot.
Csillagközi utazás [53-65.]
