Hát megvolt! Az idén ötven éves Várjon Dénes által első alkalommal csak most szeptember 9-én, Bonnban eljátszott Hammerklavier szonátáról van szó. Előtte még az angliai Norwich (norics)-ban is - azonos művekkel kiegészítve - a 67 éve elindított kamarazenei fesztiválon; november 24-én előadott fantasztikus mű iránti hazai várakozás óriási volt, köszönhetően a pályája (jelenlegi :) csúcsán lévő Várjon Dénesnek. Telt ház a Zeneakadémián, senki sem bánhatta meg!

.

A kiegészítő műsor sem volt akármilyen: az akkori billentyűs hangszerre írt a-moll partitát (BWV 827, 1827) J. S. Bach már két évvel korábban is szerepeltette egy korai formában a feleségének írt Klavier gyakorlatok között, majd a hat partitából álló sorozat 1831-ben jelent meg együtt. Ez a csodálatos kis remekmű kiváló ujjgyakorlat volt az előadó számára, a változatos tételek (fantázia, allemande, corremte, sarabande, burleca, scherzo és gigue) címeiknek megfelelően hangzottak el, de persze más volt a modern zongorahagzás, mint az eredeti csembalóé. Várjon tele volt fantáziával, könnyed és élvezetes volt a játéka.

A rákövetkező Brahms sorozattal egy nagyot ugrottunk előre az időben: az op. 118-as zongoradarabok

1. Intermezzo in A minor. Allegro non assai, ma molto appassionato
2. Intermezzo in A major. Andante teneramente
3. Ballade in G minor. Allegro energico
4. Intermezzo in F minor. Allegretto un poco agitato
5. Romanze in F major. Andante
6. Intermezzo in E♭ minor. Andante, largo e mesto (benne egy utalással a dies irae-re)
   

tempójelzései is jelzik, hogy ez az 1893-ban megjelent mű, Brahms utolsó ilyen alkotása, mennyire összegző volt. Akár "szöveg nélküli dalok"-nak is nevezhette volna, annyira képies volt valamennyi. Tennék egy próbát költőinkkel, vajon milyen képzeteket ébresztene  bennük, a szokásos gyakorlat ellentéteként, amikor egy adott vers ihlet meg eltérően egy vagy több zeneszerzőt. Ennek is nagy sikere volt, mert mindegy a kor és a szerző, Várjon Dénes mindenben járatos, alapos és kifejező.

.

Az est fő száma persze a Hammerklavier szonáta volt. Már a későbbi elnevezés is súlyosan hangzik, hiszen valószínűleg az első tétel hangulata sugallta a névadónak, mert ahogy a kalapács ka-la-pál, a ham-mer keményen odasújt. Dénes így is kezdte, azonnal magával ragadva a hallgatóságot. Játékáról nem lehet semmit mondani, mert szóhoz sem lehet jutni ilyen teljesítmény után, hiszen a hosszú és nehéz anyagot eleve csak a legnagyobban képesek úgy megtanulni, hogy a tökéletes előadás az összes finomságot vagy éppen keménységet kihozza, a szerzői utasítások szerinti szenvedéllyel vagy éppen annak ellenkezőjével. A közel tíz perces allegro... után rövid és játékos scherzo köveztkezett, majd a főtételben aztán minden benne volt: nekem a nagyon szenvedélyesnek előírt első rész inkább a szenved-és - re utalt, gyászzene jellege volt, majd a felfelé ívelő részekben tört fel az igazi szenved-ély, néha újabb letöréssel, a leghosszabb tételnek megfelelő gazdag és lenyűgöző mondanivalóval, szuggesztíven megjelenítve. A záró lassú tétel, benne a fúgával, is gyönyörűséges volt, érezhetően, hogy a csak nemrég megtanult darabba az előadó összes addigi tudását és tapasztalatát beleötvözte. Felfoghatatlan memória és visszaadási képesség egy közel háromnegyed órás monumentális alkotás esetében. Az előadás is alkotás volt, felejthetetlen élménnyel talán az évad eddigi legkiemelkedőbb szólókoncertjét eredményezte. Persze majd megírják szakmaibb véleményüket a zenei újságírók az Új Zenei Újságba, a Revizorba stb.

 

A végül kirobbanó óriási taps és dobogás méltóan fejezte ki a hallgatók érzéseit, amit  Dénes a szokásos szerénységgel fogadott. Úgy éreztem, hogy ez után a csúcsteljesítmény után nem szabad vagy nem lehet ráadást kérni és adni, és bár olvastam arról, hogy az össze Beethoven-szonátát csak 1978-ban lemezre játszó Fischer Annie volt hogy a teljes fúgát eljátszotta ráadásként, itt ez szinte lehetetlen lett volna. És Várjon találóan egy alig kétperces kis könnyed darabot tett a mérlegre, Schumann 1838-ban írt Gyermekjeleneteinek 13., utolsó darabját, A költő szól címűt. A célzatosan lecsillapító hatáshoz az is hozzájárult, hogy a darab egyharmadát képező első nyolc ütem röviddel később megismétlődik, finom ritartandóval zárulva.

Értettük, és még egy nagy taps után boldogan távoztunk.

.

Hallottuk, hogy az előadást felvették, így nagyon várom a közvetítéseit, addig is ajánlom akár az említett Fischer Annie Hungarotonos stúdió-előadását vagy másokét az érett nagy művészektől, és persze nem kell, nem szabad összehasonlítgatni őket, mert különféle óriások eltérő megközelítései sosem adhatják egyformán vissza a szerző óriás csúcsdarabjának gazdag tartalmát. Ezt a legutolsót is köszönjük, ezekért érdemes leginkább koncertre járni, és várjuk az előadó legközelebbi szóló- vagy kamara- stb. koncertjeit. Nem lennék meglepve, ha alig négy hónap múlva Várjon Dénest Kossuth-díjasként ünnepelhenénk! Ennek alapját nem érdemes részletezni, az elmúlt évtizedek és főleg a legutóbbi öt év rá a bizonyíték...

.