November 30-án a Zeneakadémián lesz Várjon Dénes szólóestje, amelyen egy Bach-partitát, egy Brahms-művet és a második félidőben a Beethoveni-zongoratermés, de talán a teljes zongorairodalom csúcsát jelentő Hammerklavier szonátát játssza (B-dúr, op. 106; 1818).

Utóbbinak óriási irodalma van, de abban minden elemző egyetértett, hogy a legnehezebb, legbonyolultabb és legmélyebb alkotásról van szó. Ennek megfelelően eljátszása sem szokványos dolog, technikai érettség és a darab megértése kell a hatásos közvetítéshez a hallgatóság felé. Az előbbiek miatt úgy gondolhatjuk, és valószínűleg helyesen, hogy bizonyos életkor előtt rettenetesen nehéz feladatot jelent, és bár tudjuk, hogy első nyilvános előadása éppen egy 25 éves magyar fiatalember nevéhez fűződik (Liszt Ferenc, Párizs, 1836), és később is voltak fiatal vállalkozók, de az elsőről többet nem tudunk, míg a továbbiakban, mondjuk az elmúlt száz évben csak a szabályt erősítő példaként hallhattunk vagy olvashattunk teljes értékű előadásról (pi. csak Budapesten a 26 éves Kocsis Zoltántól, a 33 éves Paul Badura Skodától, vagy jóval korábban a 27 éves Kentner Lajostól).

Az előzményben említettek inkább a zeneszerző életkorához voltak közel akár első vállalkozásuk vagy a kiemelkedő előadásuk, lemezfelvételeik idején.

Érdekesség vagy szintén jellemző, hogy a sokak által legnagyobbnak tartott Szvjatoszlav Richter csak 60 évesen tűzte először műsorra a Hammerklaviert, amiről Pilinszky János számolt be az Új Ember 1975. szeptemberi számában. Az idén februárban Budapesten ezzel (is) fellépő Aimard is 61 éves volt, de persze ezek csak példák.

A Richter által kezdeményezett toursi zenei fesztivál 12. évében a Richter-féle előadásról ezt írta Pilinszky a Zenei Képeslapok elnevezésű sorozatában:

 

"Június 28-án került sor a „Meslay-i Magtárban” Szvjatoszlav Richter Beethoven-estjére. Játékát kivételes várakozás előzte meg: Richter először játszotta nyilvánosság előtt Beethoven kései remekét, a páratlanul szép és nehéz Hammerklavier-szonátá-t.

Amikor megjelenik a dobogón, hamuszürke, feszült és ideges; szinte menekül a zongorához, hogy erőt merítsen a billentyűkből. Igen, valósággal gyökereket ereszt a hangszerbe, a hangokba; karvastagságú gyökereket és szomjas hajszálgyökereket. Játéka titáni – de mintha nem sikerülne kivívnia a megváltást. A „zenei csoda” a koncert második részében született meg, s már az első pillanatokban. Most valóban minden hang és minden mozzanat a teljesség erejével hat. Ahogy egy nagy gondolkodó mondotta: nincs könnyű megoldás, mivel a nehéz út az egyetlen út. Richter választásában ezt érezni: azt, hogy az egyetlen lehetséges utat járja, a legmeredekebb, a legnehezebb utat, de épp ezért választásának igazsága az első pillanattól kezdve a csúcs biztos ígéretével teljes. A beethoveni és richteri drámát ezért ragyoghatta be a tolmácsolás elíziumi szépsége és világossága. Ahogy Kocsis Zoltán megjegyezte: „Richternek sikerült a darab egészét eljátszania, nem úgy, ahogy a színészek tolmácsolják általában, hanem ahogy a költők mondják saját verseiket.”

.....................

S ha már szóba került a fiatal Kocsis Zoltán, az említett fesztiválon három évvel korábban Richter elérte, hogy pár nappal később Kocsis is játsszon a fesztiválon, amiről aztán ezt mondta Pilinszkynek: „Zoltán nagyon nagy művész Szeretem és csodálom. Benedetti Michelangeli talán a kor legnagyobb zongoristája, de Kocsis máris nagyobb művész nála.” (Michelangeli azért került szóba, mert a fesztivál elején Schubertet tolmácsolta nagy sikerrel.)

.

Végül egy korábban már idézett vers magáról a szonátáról:

.

.

     HAMMERKLAVIER

Milyen lehet süketen zongorázni?
kétségbeesve dörömbölni egy
nemlétező kapun? követ dobálni
egy kútba, melyben nincs se víz, se hold,
se visszhang, és az akna képletes
üregében csak a semmi fehér
pora szitál? milyen lehet vakon
vándorolni a végtelen havon,
szinek nélkül festeni?
                                 Kalapács,
zuhogj a húrra, verd a húrt, kovács,
verd a húrok üllőjén az agyad
tűzkohójában hevített vasat,  
verd, süket kovács, dörömbölj zenét,
dobold dobhártyád üstdob-ütemét,
a tébolyig fölizzott szív hevét,
zenét! zenét!
a visszhangtalan éjjelét,
a tüzet, mely korommal-füsttel ég,
verd kalapács,
verd pozdorjává ezt az éjszakát,
rázd meg,
taszítsd ki oszlopát,
hadd dőljön össze ez az üres ég!
- Elég.
Hagyd, kalapács
a húrokat;
süket kovács,
add meg magad.
zárják a zengő semmi-rács
húros koporsó-födelét,
elássák a zenét,
nincs tovább -

De legalább
te, aki vagy,
ember vagy isten, semmi vagy világ:
hallod-e még?

HALLOD-E MÉG?

/Rónay György, 1965/

.

.

Hát ennyi közvetlenül Várjon Dénes újabb vállalkozása előtt: hozzá illő feladat megint!