Ha nem engesztelek, attól még megláthatom az engesztelőket

Nem úgy, mint ahogy többnyire másokat nézve, hanem elgondolkozva

Egymás mellé téve az időmet, és az idejüket

Megdöbbenve azon

Mennyi erőt fejtenek ki, hogy szemléljék az arczodat

Nem magukat nézve, hanem Hozzád igyekezve másokért

És a másokban én is ott vagyok a félelmeimben

Amikor úgy akarok hatalmat, hogy félelmet keltek, hiszen abból indulok ki, ami vagyok, a félelem gyermeke vagyok

És a sértődés gyermeke vagyok, amikor megsértik a nagyságra törekvéseimet

Nem is tudom, mennyire makacson ragaszkodom az akaratomhoz, a vakhoz

Előttem a választás, vagy meglátom mások munkájában, mit és mért tesznek, és elgondolkozok, majd döntök, vagy a magam munkája után részesülök

Az akaratomban részesülök, amit kiadtam magamból

Ha félelmet keltettem, meglett az alapja, hogy jó okkal féljek

Mert vagy úgy van, vagy az Irgalomban, vagy magamban, abban, ami vagyok

Ha nem akarom meghajlítani magam a jóra, azaz nem fogadom be a lényedet a lényembe, akkor a lényemben

Ha pedig a lényemben, akkor megvalósul az írás bennem, ha nem akarok hallani, ne halljak

Ha nem akarom a rövid, és egyenes úton, a könnyűben, akkor marad a szenvedtetésem útja, amikor a kezemmel készítem, és faragom díszesre magamnak a szenvedést

Az engesztelők az egyenes és könnyű utat választották, hátukon az izzadtság

Hiszen a kaptatón mennek, a meredek ösvényt választották, ami egyenesen felvezet

Ha pedig megtudom az akaratomat, akkor megtudom, az engesztelők a könnyűt választották az akaratod követésében

És gondolnám meg akarnak engem ijeszteni

Én gondolnám ezt a félelem gyermeke, azokról, akikben nincs félelem

Ó, félelmemben mennyire ellene mondanak egymásnak a gondolataim

Ó reménykedem benne, gyorsan aláássa a nagyságom a nagyságomat

Hogy végre kiszakíthassam magam a félelmeimből

Hogy végre felujjonghasson a lelkem a Lelkedben

Elmerülve a békédben