Zentralalpen: Taxenbach-Mühlbach
Az első kötet befejező túrája után kereken 10 nappal Zell am See kirándulójeggyel a birtokomban szálltam fel a 7:55-kor Kelenföldről induló második railjetre, melyen Salzburgig utaztam. Itt átszálltam a Saalfeldenbe közlekedő gyorsított vonatra (Regio expressz=Rex), 14:31-kor szálltam le a cityjet motorvonatról a célállomáson.
1. visszatérés a "tett színhelyére", ezúttal a másik irányba folytattam a túrát a faluból
A túra a következőképpen volt tervezve: a kirándulójegy érvénytartama 4 nap, tehát ennyi idő állt rendelkezésre összesen. Az eredeti terv az volt, hogy kényelmes tempóban Mittersillig jutok el, majd onnan megyek haza. Egy bökkenő volt ezzel: átlag 2000 méteres magasságból ereszkedik le a túra Mittersill felső részére (Thalbach bei Mittersill) 920 méterre, majd onnan 300 méter emelkedéssel vezet fel a Pass Thurn nevű nyeregbe és onnan viszont ismét lefelé veszi az irányt a 834 méteren fekvő Mühlbachba, ahonnan ismét meredeken megy fel a 2224 méteres Wildkogelre és onnan halad tovább. Tehát ha Mittersillig megyek, akkor ha legközelebb érkezek, megint felfelé kell menjek, majd újra le, (alvás valószínűleg a nyeregben lett volna, vagy Mühlbachban) és újra fel, ez az azonban a következőleg váltandó kirándulójegy 4 napjába nem fért volna bele. A második tervem valósult meg végül, azaz Mittersillből továbbhaladtam és Mühlbachig mentem, ennek ára azonban az volt, hogy a harmadik napon két szakaszt, papírforma szerint 39 kilométert kellett mennem! Cserébe viszont a következő alkalomra is valószínűsítettem, hogy elegendő lesz négy nap rá (ott szintén kellett egy nap két szakaszt mennem, de erről majd később). Szállások tekintetében az első napi hellyel a Statzerhaussal próbáltam telefonon beszélni, de sajnos 3 perc után sem jutottam érdemi infóhoz, a második napi szállás a Pinzgauer hütte rendben válaszolt a mail-emre és 28 euró fejében kínáltak szállást, az utolsó helyen pedig a Hotel Breitmoosból, mely a Pass Thurn nyeregben fekszik, a railjeten kaptam választ, szintén vártak. 87 km-es lett így a túra 4 napra (az első verzió 74 lett volna), az első napon Taxenbachtól kellett felmásznom fárasztó hegymenettel 776 méterről a 2117 méter magasan fekvő Statzerhausba, mindezt 14 km alatt.
Nem voltam túl lelkes a kánikulában rám váró hosszú emelkedés miatt, de nem tudtam mit tenni, az ellenkező irányból is ugyanilyen paraméterű túra volt várt volna rám, ugyanis a Zell am See, ahová a túra továbbmegy, nem sokkal van Taxenbachnál magasabban (757 m). A már korábban megismert úton mentem a faluig, majd itt nem jobbra, hanem a balra térve, a központ elhagyása után kezdtem meg a hosszú felfelé vezető utat. Rövid ösvényen, majd szerpentinező aszfaltúton házak között és mentén vezetett az utam egyre feljebb, egy fa árnyékában bekentem magam naptejjel, láttam, hogy nem úszom meg a dolgot: nem szeretem ha rajtam van, mert izzadsággal keveredve ragadós lesz, így csak akkor kenem be magam ha elkerülhetetlen. Később egy háznak a kertjében csordogáló forrásból felfrissítettem magam, folytattam az utamat a sorompó után már keréknyomon tovább. Hátam mögött „gyülekezett” a szép kilátás melyet helyenként meg is csodáltam. A keréknyom egy kanyargós részén lányokból álló túrás csapat tartott lefelé, én pedig jobbra egy kis zárva tartó faház után haladtam el a Rieseraste nevű vendéglátóhely mellett. Az út tovább szerpentinezett felfelé, egy szembe jövő asszonnyal váltottam pár szót, a Statzerhaus felől tartott lefelé. Pár lépés után értem el a Glocknerblick (kilátás a Großglocknerre) nevű pontot, ahonnan valóban szép kilátás nyílott Ausztria legmagasabb csúcsára, a 3798 méter magas Großglocknerre és környékére.
2. Taxenbach központja, balra a házak között hagytam el a főteret
3. kilátás a völgyre délkeleti irányba, a túra jellege nagyrészt hasonló fekvésű
4. visszanézve Taxenbach irányába
5. Grossglockner a láthatáron!
6. kilátás a Glocknerblickről déli irányba
Nem sokáig maradtam itt, szerettem volna sötétedés előtt felérni a házba, ugye a szállásfoglalásom sem volt rendben, ezt is tisztázni kellett, nem akartam túl későn érkezni emiatt sem. Nem sokkal később az útról ösvény tért le, innentől a továbbiakban ösvényeken haladtam tovább majdnem a célig. Lassacskán elhagytam az erdőhatárt, egyre szebb kilátás lett ahogyan haladtam feljebb. Két túrázó jött szembe, majd egy elágazásnál balra tértem, nem sokkal később pedig már kerítés mellett haladtam. A jelzettség nem volt rossz, de a telefonon ellenőriztem a helyes haladásomat. Általános megfigyelésként az aszfaltos egyértelmű helyeken alig van jelzettség ez sok helyen a keréknyomokra is igaz, helyenként több száz méter hosszan is lehet jelzés nélküli rész. Ösvényeken vannak a legsűrűbben a jelek. Hamarosan már délkelet felé is kiterjedt a látómező, látható volt, hogy a völgyet határoló hegyek belsejében eső lehetett, mert elhomályosodott a kilátás. Bő 180 fokban láttam magam körül a környező területeket, ez valamelyest feledtette a sok emelkedőből adódó nehézségeket. 19:10-re értem az 1922 méteren fekvő Pfarrachhöhére, innen már láthatóvá vált a 2117 méter magas Hundstein, tetején a Statzerhaussal. Volt egy kis lejtés, majd szabadon legelésző tehenek mellett haladva pillantottam meg a Hundstein tövében elterülő szép hegyi tavat, itt vágtam neki az utolsó nagyobb emelkedőnek az ösvényen, majd értem el a csúcsra vezető keréknyomot. Gyönyörű naplementében gyönyörködhettem a szinte teljes körpanorámában (a háznál lett teljes, de addigra már lement a Nap), a hegyek mögé lenyugvó Napról, nagyjából ¾ 9-kor
7. kilátás kelet felé
8. visszanézve dél felé a Pfarrachhöhéről
9. hegyi tó a Hundstein lábánál
10.-11. csodálatos naplemente látványa a Hundsteinről
12. tükörkép
Tehát bő hat óra telt el mire 20:56-ra a házhoz értem. Belépve a házba csak a személyzet tagjaival találkoztam, majd egy nő jött elő az ebédlőből, a hangját megismertem, vele beszéltem telefonon pár napja. Hárítás következett, hogy nincsen helyük, mert nagy parti volt előző nap este (még jó, hogy vasárnap volt és nem jöttem előbb), tele voltak és most takarítanak, nincsen szabad szoba. Persze néhány felesleges kör lejátszása után, csak lett megoldás: egy lágerszobában kaptam egy helyet, nekem ez meg is felelt. Sajnos fürdési lehetőség nem volt, ezt ellensúlyozta az alacsony ár, 10 euróért töltöttem itt az éjszakát. Pecsételtem, majd beadtam a zárható konyhába az elemtöltőmet tölteni. Mosdani csapnál tudtam hideg vízben, de így legalább az izzadság nagy része távozott rólam. A nyikorgós fapadlóval ellátott helyen, vékony falakkal zajos volt amikor bárki is mozgott a közelben. A nekem szánt szobával szomszédos személyzeti szobában ketten beszélgettek, ahogyan hallottam, leginkább oroszra hasonlító nyelven. Hamar meguntam az áthallatszó szövegelést és átköltöztem a szomszédos nyitva lévő szobába. Itt azonban használtak voltak az ágyak, így plusz takarókkal hidaltam át a problémát, így egy plusz zárható ajtó is lett a hangforrásokkal szemben. Cuccaim az eredeti szobában maradtak, csak a szükségesebb dolgokat vettem magamhoz. Bökkenő volt viszont, hogy sem a mosdóban, sem máshol nem találtam konnektort. Az előző túrából okulva beszereztem egy remek új telefontöltőt, de áram hiányában gyors töltési tulajdonságait nem tudta kamatoztatni. Egész éjszakára pedig nem akartam volna bezáratni a konyhába, nem tesz jót a túltöltés a telefonok akksijainak. A szoba egyetlen lámpájának kivitele a technikusi iskolában a villanyszerelő gyakorlatról ismerős volt, így tudtam hova kell nyúlni, hamar lekerült a burkolat. Szerencsémre a két vezeték bekötése a lámpába pont akkora távolságba volt egymástól mint a dugvilla távolsága, így odaszigszalagozva a tartó gerendára a töltő vezetékét és betámasztva az áramforrásba tudtam tölteni a telefonomat. Hiába, a magyar feltalálja magát a helyzetben, büszke is voltam, hogy ezt a lehetőséget észrevettem, ezzel ugyanis reggelre súlyos tízperceket spóroltam magamnak meg, mivel nem kellett várnom, hogy feltöltődjön a telefonom. Lefeküdve vettem észre, hogy a pokrócok elég szúrós anyagból vannak, tehát a jágeralsómat és a tartalék pólómat magamra öltve tudtam csak nyugton maradni a két pokróc rétege között (az alsó volt a „lepedő”, felső a takaró). A térképet és igazolófüzetet nézegettem egy darabig, majd lekapcsoltam a lámpát és elaludtam.
13. Statzerhaus
14. suffnitunning, avagy ezt "otthon ne próbálják ki"
Fél 6-kor felébredtem, majd azt hallottam, hogy a középső szobába, ahol eredetileg aludtam volna, valaki benyit…nem tudom ki volt ez a bunkó, de ezúton is a tudtára adom, hogy még ezután is sikerült pihennem egy órát. 7 körül keltem fel, már a szoba kis ablakából is látszott a nem túl messze lévő Zeller See víztükrének egy része. Összepakoltam, visszakértem az elemtöltőmet, fizettem, majd levonultam a ház melletti padokhoz reggelizni. Körben szép kilátás nyílott, de számomra a szemben lévő Großglockner és a Magas-Tauern (Hohe Tauern) hegység nyújtott a fő látnivalót. Ilyen látvány közepette költöttem el a reggelimet (menü: sertéspörkölt konzerv), nem volt mindennapos, nagyon tetszett a kilátás. A ház előterében lévő padokat a személyzet két tagja pakolta össze és rakott rendet a korábbi kinti buli után. Nem beszéltem velük, de erősen gyanítottam, hogy a személyzetből több fő is külföldi. Viszonylag későn, 8:30-kor keltem útra a szikrázó napsütésben. 28 km várt rám a Pinzgauer hüttéig, bő félúton feküdt Zell am See városa, partján a tóval.
15. reggel a lágerben
16. kilátás az ablakból a Zeller See felé
17. ebédlő és közös helyiség a Statzerhausban: hangulatos hely, de a normál komfort hiánya rányomta a bélyegét az egészre számomra
18. Grossglockner reggeli napfénynél
19. Házias ízek és a Magas-Tauern
20. indulás előtti pillanatok, jobb szélen a Zeller See
Ökörhugyozás-szerű ösvény vezetett le a csúcson lévő háztól, majd keréknyomon folytattam az utamat. Nem sokkal később értem el az erdőt, itt levetettem a felesleges ruháimat, átvettem a rövidnadrágot és egy kis pihi után folytattam az utat. Sok árnyékkal erdőben vezető keréknyom volt ez, végig lejtővel, egyfajta ajándék szakasz volt ez, gyorsan tudtam haladni, közben egyre közeledett a tó, már ahol látni lehetett. Útközben egy forrást is érintettem az Eisbrunnen nevű pont közelében. Thumersbach előtt problémázott egy sort a második esélyt kapott fényképezőgépem, de ekkor még sikerült helyretennem. ¾ 12-re értem el a Statzerhaustól 9 km-re lévő, nagyfeszültségű távvezetékek tőszomszédságában fekvő Enzianhüttét, itt kértem pecsétet, igaz nem igazolópont, de bőven elfér a füzetben. A továbbra is lejtős immáron aszfaltúton haladva, több ponton szép kilátás nyílt a már karnyújtásnyira fekvő tóra. Egy idő után le kellett térnem ösvényre, így az erdőn keresztül (itt szembejött egy túrázó) érkeztem meg Thumersbach faluba, szinte egyből a központba. Már kerestem az alkalmas szabad strandot, ahová a tervezett fürdésemet végre tudtam hajtani, a házakat elhagyva egy csónakkikötőnél adódott is a lehetőség, úgy döntöttem nem megyek tovább, jó lesz itt. Időben is az elképzelt ideálisban voltam, így a szűk partra lemenve átöltöztem és egy cseh motoros társaság mellett beléptem a vízbe. A gyorsan mélyülő tóban a gyaloglást hamar felváltotta a úszás, egyszerűen gyönyörű volt a tóban fürödni és úszni, körbe a hegyekkel, a pár évvel ezelőtti Lunzer Seeben tett fürdésre emlékeztetett. A tűző napsütésben nagyon jól esett a hűsítő, saccra 22-23 fokos víz.
21. erdei lejtős ajándék szakasz
22. forrás az Eisbrunnen pontnál
23. közeledik a tó
24. Tauern és a Zeller See
25. Enzianhütte
26. egyre közelebb a tóhoz, távolról is látszott, hogy nem egy szegény környék ez, szép nagy hajó is közlekedett rajta a saját járműveken túl
27. fürdőhely
Minden jónak vége szakad egyszer, így 14 óra után pár perccel újra útra keltem a perzselő napsütésben, hogy a túrát folytassam. A tó északkeleti szélénél az út mellett egy elég modern kivitelű kórház van, őszintén szólva elgondolkoztam, hogy ez itthon hogy nézne ki…hát nem így. Továbbra is járdán maradva egy haladtam a tó északi partja mellett, még egy alkalmas szabad strand lett volna, de itt sokan voltak, egyáltalán nem bántam, hogy a korábbi lehetőségnél fürödtem. A járda lassan elfogyott, majd a luxuskivitelű ingatlanokat elhagyva egy kis aszfaltkoptatás jött, majd a vasútvonal 2 vágányán átkelve Zell am See város széléhez értem. A főút melletti járdán haladva (tettem egy kis kitérőt a partra, a fürdőhelyemmel durván szemben) értem el a központ előtt lévő benzinkutat, amely egyben egy kis üzlet is volt, itt colát, zsemlét és gépsonkát vásároltam, majd kiültem a töltőállomás parkolójának szélére egy kivágott fa tönkjére étkezni. Fél 4-re járt az idő amikor erőt vettem magamon és továbbindultam a kánikulában, Az útvonal a hivatalosan a part felé kerül egyet, de én a legrövidebb úton el akartam hagyni a várost, egy derékszögű jobbos kanyar után a postahivatalban sikeresen kaptam pecsétet, majd a házakat elhagyva vágtam neki az emelkedőnek és a rám váró 1000 méter szintnek. Először ösvényen haladtam a táblák szerint értelemszerűen, mégis sikerült letérnem a kijelölt útvonalról, úgy döntöttem nem megyek vissza, később korrigáltam. A plusz út pozitív hozadéka egy hideg vizű forrásnál lévő ücsörgés lehetősége volt. Elérve a helyes utat keréknyomon haladtam felfelé, majd ösvényen, többen is jöttek velem szemben, több helyen is voltak szép kilátópontok a tóra. Több emelkedőt leküzdve érkeztem meg fél 6-ra egy felvonó felső és egy másik alsó állomásnál lévő Gasthof Mittelstation nevű bezárt étteremhez, nem találtam senkit az épületnél, így igazoló fotót készítettem, ugyanis igazolópont ez a hely (ugye megtehető a Zell am See-Schmittenhöhe táv felvonóval is). Újabb emelkedő következett, majd az aktuális kötélpálya (ennek alsó állomása volt a bezárt étteremnél) alatt átkelve érkeztem meg egy szép tóhoz és a Glocknerhaus nevű, ugyancsak bezárt vendéglátóhelyhez. A Glocknerhaus nem összekeverendő a Zentral 3-as kötetében lévő Alpincenter Glocknerhaussal, az ugyanis a szemben lévő Magas-Tauern túlsó felén van a Großglockner alatt. Ennek a helynek a nevét Glocknerre való nézése ihlethette.
28. kórház épülete Thumersbachnál, azt hiszem ehhez többet nem is kell hozzáfűznöm
29. érkezés Zell am See lakott területére
30.-31. tóparti idill
32. Zell am See központja, átlag 4 csillagos helyekre úgy látszik tömeges igény van Ausztriában, Dunát lehetne a kínálattal rekeszteni
33. elhagyva a nyüzsit, a tó a másik irányból szemlélve már jócskán délutáni nappal
34. visszanézve a Gasthof Mittelstaion után
35. kis tó a Glocknerhaus szomszédságában
Az esti napfényt már helyenként fák árnyékolták be, majd egy legelőn haladtam felfelé tehenek közelében amikor egy elágazáshoz érkeztem: az útjelző tábla 40 percnyire jelezte a napi úticélomat a Pinzgauer hüttét, a Schmittenhöhe alatt vezető ösvényen. Fáradt és kitikkadt állapotban lévő testemmel nem volt választás, hogy merre, ugyanis ha tovább egyenesen megyek akkor még várt volna rám 200 méter szint, amit a legmagasabb pontról (Abzweigung Schmittenhöhe, azaz Schmittenhöhe elágazás) lefelé haladva el is vesztettem volna rövid idő alatt, szóval sok értelme amúgy sem lett volna még ezzel terhelnem magam. Egyre inkább gondolataim középpontjába került a másnapi hosszú út, így nyugodt szívvel tértem rá a háromszög átfogóján vezető ösvénynek a naplementében. Bő negyed órát gyalogoltam rajta, majd egy nagy faházzal szemben érkeztem meg a Schmittenhöhe felől lefutó kijelölt úthoz. A faháznál megtekintettem a kilátást északi irányba (pótolandó a kis levágott részt), majd egy nyárra „összecsomagolt” libegő ülőpadjai mellett haladva a keréknyomon 20:17-re érkeztem meg az 1704 méteren fekvő Pinzgauer hüttéhez. A Zentralon kívül dél felől is elérhető a hütte, Piesendorf felől, valamint északról a hegygerinc irányából is. Az L alakra hasonlító kétemeletes épület egyből rokonszenves lett, panoráma teraszáról szép kilátás nyílik a Magas-Tauernre.
36. egérút
37. kilátás észak felé
38. nyárra összecsomagolt libegő
39. Pinzgauer hütte
40. kilátás a hüttétől a Magas-Tauernre
Bejárata közelében forrás van kivezetve, a személyzet főnökével is itt találkoztam, hamar meg is beszéltük a dolgokat, reggeli nélkül 28 helyett 25 euróra mérséklődött az ár amit a kora reggeli indulásom miatt rögtön ki is fizettem. Magyaros módon bepróbálkoztam, hogy a reggeli árát nem lehetne-e vacsorának betudni, de sajnos erre nem volt mód. Jócskán voltak mások is akik itt szálltak meg, pecsételés után (végre a Tappenkarseehütte után egy Zentral pecsét!) fel is mentem az első emeleti szobámba, amely szimpatikus volt: emeletes ágy, asztal székkel, polc és egy mosdó tükörrel , valamint konnektor (!) alkotta a szoba felszereltségét. Az egész évben nyitva tartó szálláshelyet nem régen újíthatták fel, jól sikerült, kategóriájában az egyik a legjobbak közül ahol a Zentralon eddig jártam. A szobákhoz a folyóson található igényes vizes blokk és külön wc is tartozott, összességében pozitív volt amit itt tapasztaltam. Inkább hagyok itt jó szívvel 25 eurót, mint 10-et mondjuk egy Statzerhaus szintű helyen. Mennyei érzés volt lefürödni végre normálisan a meleg vízben, apró furcsaság volt, hogy a tusolóban lévő gombot nagyjából 10 másodpercenként be kellett nyomni, különben abbamaradt a melegvíz szolgáltatás, hasonló volt mint a mozdonyokon az éberségi pedál nyomkodása, tehát hamar belejöttem ebbe is. Eddig egyedülálló apróságként tapasztaltam, hogy a mosdóknál fogmosáshoz ránézésre egyszer használatos fogkefék is ki voltak készítve egyesével csomagolva, nem találkoztam még olyan hellyel ahol egy ilyen a szolgáltatás része lehet, azaz még erre is gondolnak. Megelégedve tértem vissza a szobámba, majd váltottam pár üzenetet telefonomon, majd térképnézegetés után leoltottam a lámpát, ébresztőt 4:45-re állítottam be. Valószínűleg az Zell am Seeben elfogyasztott nagymennyiségű cola és még az éjjel is hangoskodó és zörgő vendégek miatt fél 2-ig csak forgolódtam, utána nyomott el nagy nehezen az álom.
41. szobám a hüttében, a célnak teljesen megfelelt
3 órával később, már 4:30-kor fent voltam, kinéztem az ablakon, de még jócskán sötét volt, a világosodás legelső fázisában volt csak az idő. Szemben a távoli Kitzsteinhorn oldalában lévő menedékház lámpája innen látszódott. Visszafeküdtem egy kicsit, majd 4:50-kor felkeltem.
42. éjjel és nappal határán, szemben a Kitzsteinhorn
Elfogyasztottam a reggelire szánt két almát, majd összepakoltam a cuccaimat és a kezdődő világosságban negyed 6-kor lementem a földszintre. Tegnap este elkövettem egy apró hibát: a túrabotjaimat az étkezőben hagytam,amit most egy zárt ajtó választott el tőlem. Pillanatok alatt ideges lettem, ugyanis egész napos, estébe nyúló túra várt rám, minden perc veszteség kényes lett volna, azaz megvárni mire valaki ajtót tudna nyitni nekem, ami alsó hangon még egy fél órás várakozás lett volna, a botokat viszont nem akartam otthagyni. Tehetetlenség érzése lett rajtam úrrá, jobb ötletem nem volt mint megpróbálni benyitni a konyhába, melyen keresztül be tudtam menni az étkezőbe. Működött! Magamhoz vettem a botjaimat, majd visszamentem az előtérbe. Ezúton is elnézést kérek ezért, de nem volt más választásom, nem nyúltam semmihez. Így némi késéssel, de 5:27-kor neki tudtam vágni a ház mellett folytatódó ösvényen léptem be az erdőbe. Hamar rájöttem ma is, hogy túlöltöztem, le is vettem a hosszú ujjút és hosszú nadrág helyett rövidben folytattam az utat. Mérsékelten emelkedős úton ösvényen jól haladtam, úgy terveztem, hogy legalább a túra elejét megnyomom és szintidő alatt vagy annál kevesebb idő alatt megyek, előbb-utóbb úgyis törvényszerűen bekövetkezik a belassulás, de azt több óra tűző napon gyaloglás után vártam. Egy kis pihenőhelynél tévesen volt egy 1900 méteres magasságadat, itt viszont keréknyomon folytattam az utamat, hátra és oldalra nézve látható volt, hogy a napsütés könyörtelenül közeleg és az árnyékos földön a lehető legtöbbet akartam menni. Az úton hamar elértem a Sonnbergalmot (1840 m) majd feljebb kapaszkodva folytattam utamat, balra délkelet felé, hátam mögött délnyugat felé a látóhatárt a Magas-Tauern 3000-es hegyei őrizték, a távolban délkelet felé feltűnt a Großvenediger folyamatosan hóval borított csúcsa környéke is, a Zentral 3-as kötetének a legmagasabb pontja a Venediger alatti nyereg (Venedigerscharte) 3407 méterrel. A 2-es kötetnek pedig egyébként a tiroli Wildgrat 2971 méterrel. A nap fő látványossága volt amúgy ez a déli irányú kilátás volt. Az alm fölött elágazás volt, szerencsére továbbra is a haladós úton kellett mennem tovább egészen az 1918 méteren fekvő Rohrertörlig, ide 50 perc alatt sikerül elérnem. A napkeltés fények észak felé is jól látszódtak a hegyeken. Itt a kerítés zárja el az utat, de ez engem nem zavart, ugyanis egy balos kanyarral ösvényre tértem, majd kiléptem az árnyékból a napfényre, kezdetét vette a bő 12 órás sütkérezés a napon.
43. a csúcsok már napfényben fürdenek
44. Sonnbergalm
45. Rohrertörl
Innentől kezdve nem volt túl izgalmas a terep, sok-sok hegy oldalának egymásutániságában kellett hosszú kilométereken át haladnom, a következő szakaszhatárig, a Pinzgauertől 23 km-re lévő Bürglhüttéig, papíron 8 és egy negyed óra volt a szintidő. Eleinte még volt egy kis árnyék helyenként, de hamarosan a tűző nap uralta el a terepet, egész napra. Fél 8-ra értem a még éppen árnyékban lévő Klammscharténél lévő nyitva tartó bivakházhoz, itt leültem egy kicsit és végeztem némi kalóriapótlást is, majd negyed óra múlva folytattam a túrát. Következő említésre méltó megállásom egy óra múlva történt az ugyancsak egy bivakháznál mely 1980 méter magasan állt és a Unterstandhütte Klingertörl névre hallgatott. Tehát rövid időn belül két bivakház is van az útvonalon, ez értékes infó lehet azoknak akik erre adják a fejüket, ugyanis a térkép erre vonatkozó jelölése nem mindig mérvadó (jóval nyugatabbra találkoztam olyannal ami térképen jelölve volt, gyakorlatilag pedig zárva volt). Eseménytelenül teltek a kilométerek, teltek az órák az égető napsütésben, nagyon ritkán néhány másodpercre adódott némi felhőárnyék, de abszolút nem volt számottevő. Erdőhatár fölött egy fa sem volt és szinte állt a levegő még átlag 2000 méteren is. A Sommertor nevű pont előtti tónál 10:15 körül bekentem magamat naptejjel, majd találkoztam a tehenekhez érkező juhásszal is.
46. kilátás délkelet felé a völgyre
47. Grossvenediger a távolban
48. kis bivakház a Klammscharténél
49. "Pinzgauer spaziergang"
50. a Bürglhüttéig órákon át hasonló volt a terep
51. bivakház a Klingertörlnél
52. fekete tehén az ösvénynél
53. dél felé a kilátás
54. kíváncsi mormota
55. oldalvölgy nyílik a fővölgyből
56. tehenek legelésznek a Sommertor előtt
A Sommertorból megint csak emelkedős út vezetett ki (itt ért utol a mélypont, ami egy jó darabig tartott), majd folytattam az egyhangú menetelést a kánikulában tovább a Pinzgaui sétaútnak (Pinzgauer spaziergang) nevezett ösvényen. A füzetben említett Murnauer scharte helyét csak sejteni tudom, ugyanis nem volt jelölve egyik útjelző táblán sem a neve. Ezen a környéken már sokadszorra hibásodott meg bosszantó módon a fényképezőgépem, továbbra is csak exponált, képet nem volt hajlandó készíteni, negyed órás küzdés után sikerült szóra bírni, de már eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó útja. Az előrehaladott, víz által kiváltott oxidáció miatt teljesen kiszámíthatatlanná vált a működése.
57. várva várt pillanat: végre megpillantott a Bürglhütte "völgyét"
Innentől még némi hepehupás terep következett a Bürglhütte feletti elágazásig. A hütte már láthatóvá vált a völgy végében. Itt egy keréknyomot ér el a Zentral, amely felfelé halad, egy lakatlan háznál azt hittem elértem az elágazást, ledobtam a cuccaimat, majd botokkal a kezemben, fényképezővel a vállamon és igazolófüzettel a zsebemben indultam el lefelé. Hamar kiderült, hogy még korai volt ez, ugyanis az elágazás még pár lépéssel lejjebb van. Visszamentem a zsákomért és újra lefele haladva a vállamon himbálózó fényképező elkezdte lökdösni a bal nadrágzsebemben lévő füzetet, amikor a gépet át akartam tenni a másik vállamra, akkor a botokkal való kézmozdulatoknál kicsúszott a kezeim közül és objektívvel lefelé ért földet. Volt már ilyen, reménykedtem benne, hogy az objektív ezúttal is megússza, de sajnos nem…bő milliméteres karc keletkezett az objektív középpontja felett, bekapcsolás után nézve persze bőven belelógott a képbe…tehát innentől fogva a fényképezőgépem hasztalan teherként lett tovább hordozva a hátizsákba bekerülve. A történteken mérgelődve lépkedtem lejjebb, innentől már az előző túrához hasonlóan telefonnal fotózva. A tényleges elágazásban ledobtam a zsákomat és keréknyomon, majd ösvényen a hüttéig gyalogoltam, ahová 14:35 magasságában értem, tehát 9 óra alatt sikerült idáig elérnem. Kisebb zsákkal, kevésbé meleg időben lehet ment volna gyorsabban is, de hát ez van. A Bürglhütte épülete mellett szép kis mesterséges tó volt kacsákkal, a jó pár padon fogyasztottak a vendégek (idáig fel lehet jönni kocsival Stuhlfelden felől). Belépve a házba, a félhomályban lévő pultnál kaptam is pecsétet, majd nem húzva az időt csináltam pár képet a tóról, majd visszatértem az zsákomhoz az elágazásba és 15 órakor belevágtam a Pass Thurnig vezető második szakasz 16 km-ébe.
58. Bürglhütte közeledik
59.-60. Bürglhütte és a kis tó az udvarán
Tikkasztó melegben továbbra sem esett jól a gyaloglás, főleg nem emelkedőben menet, meg-megállva haladtam egy komolyabb, majd egy elnyújtottabb emelkedő következett, majd egy épület maradványai után szűk egy órával a zsákkal együtt való indulásom után értem fel a 2025 méteren lévő Sintersbachschartéhoz. Kellemes szélfújás fogadott, valamint szép kilátás is. Kihasználva a kínálkozó hűtési lehetőséget megpihentem, majd tovább indultam hegyesszöget bezárva az eddigi haladási irányomra, mivel a következő magaslat aljában jutottam el a következő nyeregbe. Nem értettem ezt a torzított „Z” alakú útvonalvezetést, ugyanis a következő nyeregbe a Roßwegschartéhoz, már toronyirányt is lehetett volna a Bürglhütte felől jönni, ironikusan megjegyeztem, hogy mennyit kellett inni ahhoz, hogy ez így legyen erre. Az aktuális hegy, a Rescheskogel (2182 m) aljában haladva, az árnyékos oldalon megpihenve, majd átmászva egy kis sziklás részen érkeztem meg a 2060 méteren lévő Roßwegschartéhoz.
61. visszanézve nyugat felé, háttérben a Tauernnel
62. kis tó a Sintersbachscharténél
63. Sintersbachscharte
64. visszatekintve az elmúlt órákban bejárt részre
65. Rosswegscharte
Itt már jócskán fél 5-re járt az idő mire elkezdtem a leereszkedést a továbbra is kíméletlenül tűző napon. Szemben a Magas-Tauernnel tehenek között legelőkön át vezetett az utam egyre lejjebb, térdeim már jelezték, hogy örülnének a mielőbbi pihenésnek, de erre még órákat kellett várniuk. Egy nagyobb és egy kisebb faháznál kezdődő szerpentinező ösvényen haladtam egyre lejjebb, szemben a Tauern hegyei alatt a völgyben egyre közelebb került hozzám Mittersill városa. A következő faháznál értem el az erdőt, letelepedtem az árnyékba mondván, hogy nem érdekel mennyi idő megy el vele, de most már eszek. Megsütöttem a nálam lévő darab kolbászt a főzőmmel, főzés közben jól látszódtak a Tauern kissé havas 3000-resei.
66. irány dél felé
67. Mittersill már közeledik
68. vacsorára sült kolbász, szép háttérrel
Fél 7 előtt járt már az idő, mire újra nekiveselkedtem a továbbhaladásnak, innentől egy jó darabig erdőben, főképpen fenyvesek szomszédságában kerültem egyre lejjebb, majd megjelentek az első tanyák az út mentén. Nyújtogattam a nyakam jobbra, a Burkbach patak felé, ugyanis egy tervezett letérést akartam az útvonalról, nem akartam lemenni Mittersill külső részéig, onnan meg visszamászni, egyrészt ennek a feleslegessége, a fáradtság és az ez esetben biztosra vett késői befejezés miatt. Sajnos egyáltalán nem tűnt átjárhatónak a patak sziklás völgye, pedig a túloldalon, szinte szemközt folytatódott a túra a mittersilli kitérője után. Egy idő után aszfaltos út vált a keréknyomból, a magasságvesztés kellemetlen mellékhatásaként megjelentek a böglyök, amik nem szégyelltek gyorsan csípni sem. Negyed 8 után értem el Mittersill szélén a házakat, majd egy váratlanul egy gát-szerű objektumot vettem észre a patakon jobb kézre, rögtön le is tértem. Sajnos az építmény tetején a vas elemeken nem lett volna ildomos átugrándozni, így jobb ötlet híján lementem a partra és elkezdtem partszéli köveket dobálni a vízbe, hogy azokon tudjak átlépni a bő méter széles patakon. Sikerült is, átjutottam, de csak ezután jött a neheze: a meredek partoldalon térdig érő gazban tudtam csak feljebb jutni toronyirányt, a böglyök menet közben tisztességesen összecsipkedték a hasamat és a mellkasomat. Felértem nagy nehezen a Loferstein nevű rész szélső istállójához, az ott beszélgető 3 fő meglepődve vette tudomásul érkezésemet eme váratlan irányból, pár szó váltása után vizet kértem és kaptam. Jócskán nyeltem a hűsítő vizet a lihegés közben és után, majd elköszöntem tőlük és innen már aszfaltos úton mentem tovább. Hol közelebb, hol kicsivel távolabb voltak az elkövetkező házak az úttól, de bőven volt köztük élettér és nagyobb kihagyás is.
69. fenyvesben vezető keréknyomon
70. Mittersill határában
71. patakátkelés következik
72. Mittersill a naplementében
73. haladva tovább kelet felé, szépek a fények a távolban
Bekentem a nálam lévő kenőccsel csípéseimet egy út széli padra leülve, majd lejtős útszakasz következett egy elágazásig, majd onnan megint egy kis emelkedés és egy újabb elágazás után értem el a Mayrhofen nevű rész hangulatos házait (nem összekeverendő a Zillertalbahn vasút végállomását jelentő településsel). Haladós tempót diktáltam, mivel percről percre jobban fogyott a fény, ilyen fényviszonyok mellett is szép volt a környező hegyek látványa. Egy elágazásnál balra tértem, majd legelő melletti keréknyomon vezetett az utam tovább, majd egy kisebb patakhídnál legelésző állatok mellett mentem el. Ezek után jó pár száz métert követően újra házak következtek, itt már közeledett a cél. Balra már a főút zaja hallatszott, majd látni is lehetett, utoljára még letértem egy kis ösvényre, majd immáron teljesen sötétben érkeztem meg 21 óra 30 perckor a Pass Thurnnál lévő Berghotel Breitmoos szálláshelyre, azaz 16 órát túráztam reggel óta.
74. Mayrhofen házait elhagyva
75. utolsó nappali fények következnek lassan, a napos idő pozitív hozadéka volt az elhúzódó naplemente
Belépve az ajtón a készséges személyzetnek már jeleztem is hogy megérkeztem, a főnökasszony sem felejtett el pár jó szót szólni hozzám. Az egyik angolul is tudó dolgozó kísért fel a szobámba, amely teljesen megfelelt számomra. Ezek után még lementem pecsételni a füzetembe, amikor is a főnökasszony kihívott a konyhából egy magyar lányt, hogy magyar vendég érkezett hozzájuk. Mindketten meglepődtünk, hogy bőven Ausztria belsejében is tudunk magyarul beszélni és hogy milyen kicsi a világ. A lány mosolyogva mesélt magáról és arról, hogy mennek itt a dolgok, képzelem mennyire örült, hogy meg tudott szólalni telefonon kívül is magyarul, mivel csak évente 2 alkalommal megy haza. A főnöknő adott egy szörpöt és rágcsálnivaló mogyorót is tett az asztalra, szép gesztus volt tőle. Itt is elcsodálkoztak egyébként a napi megtett távomon. Fél 11 felé viszont udvariasan elköszöntem, ugyanis igencsak szükségét éreztem a tisztálkodásnak és a pihenésnek, valamint szerettem volna minimum 8 órát aludni, mivel az elmúlt két éjszaka túlságosan sok alvással nem kényeztetett el. Bevonulva szobámba gyorsan levettem magamról a használt ruháimat, majd a szoba szélén lévő zuhanykabinba léptem be. Megelégedve nyitottam ki a meleg vizet, majd álltam alá. A következő pillanatban szinte ordítottam egyet: amint a forró víz a fejemet érte elég durván fájni kezdett, ennek oda az volt, hogy nem régen lett levágva a hajam, sapka nem volt rajtam és az egész napos durva napsütésben sikerült megégnie a fejbőrömnek! Erre nem számítottam, így a hajamat csak mérsékeltem meleg vízben mostam meg, a bőröm további felületei már egyrészt be voltak kenve naptejjel, másrészt meg már edzésben voltak, mivel ez volt már a 5. túrám az Alpokban most rövid idő alatt. Fürdés után lefeküdtem, a 16 órás jócskán napos és fárasztó túra után, eléggé megfáradva. Némi telefonnyomkodás után merültem álomba.
76. szobám részlete a Breitmoos hotelben: itt is elégedett voltam
Reggel 7 órakor ébresztett a vekker, kint már szikrázó napsütés a kezdetét vette, ki is mentem körbenézni a külső falon végigfutó erkély-szerűségre, sajnos nem tudom közelebbi elnevezését. Reggeli frissítő fürdőt vettem, majd lementem reggelizni. A felkínált menün túl lehetett még pl. sült tojást kérni (ezúton is köszönet a magyar nyelvű infóért az itt dolgozó lánynak), amivel értem is. Az itt megszokott módon elégedetten álltam fel az asztaltól, a minőségi ételek fogyasztása utáni jóllakottság érzése még órákig megvolt ezúttal is. Kifizettem a 35 eurót, majd felmentem összepakolni.
77. Pass Thurn, nem elsőre született meg az autómentes kép, de sikerült
¾ 9-kor indultam el, a szálláshelytől pár lépésnyire, a főút kanyarjánál lévő leágazásnál tértem jobbra, egy felvonó állomása, majd pár ház után az aszfalt keréknyomra váltott, majd hangulatos erdei szakasz következett, előtte és utána is sok szép kilátóponttal.
78. Magas-Tauern nemzeti park
79. kilátás dél felé a Tauernre
80. hangulatos erdei szakasz
Fél 10 előtt értem el újra aszfaltos úton a Bramberghez tartozó Mühlbach falu szélén lévő házakat, majd egy óra múlva egy jó nagy Z alakú szerpentin után települést is. A Zentral a faluba beérve szinte pár lépés után el is hagyja egy jobbos kanyarral, én viszont balra tértem a központ, majd a vasútállomás felé. Ez a falu is bővelkedik szép házakban és takaros portákban, nézegettem és fotózgattam az információs táblákat, ekkor még úgy gondoltam, hogy ha majd jövök folytatni innen a túrát, akkor majd este lejövök, alszok és majd másnap indulok el a Wildkogel felé. A következő útelágazásnál (balra patak híd és egy szobor, ezt neveztem ki központnak), a szökőkúttal szemközt egy fodrászatban kaptam pecsétet a füzetembe (Mühlbach nem igazolópont, de miért ne alapon elfér egy-egy plusz pecsét), majd a főútvonal alatt átvezető aluljárón átkelve már csak pár száz méteres egyenes útszakasz választott el a vasútállomástól, ki is léptem, mivel a 10:55-ös kisvonatot szerettem volna elérni a Krimml-Zell am See kisvasútvonal (Pinzgauer Lokalbahn) Mühlbach im Pinzgau nevű állomásán. A vasútállomás szomszédságában fekszik a Wanderhotel Kirchner, neve alapján arra gondoltam, hogy a wander szó miatt túrázók az elsődleges célpont, de csalódottan láttam a 4 csillagot meg a márkás parkoló autókat a nagy épületnél. Ezek után lehetne simán Hotel Kirchner is a neve, így a félrevezető nevű szálláshely lekerült az itteni számomra szóba jöhetők listájáról. A hotellel szemben lévő parkolónál lévő forrásból feltöltöttem az üvegemet, majd az állomásra siettem, mivel a fénysorompó piros villogása közeledő vonatot sejtettet. Pont odaértem az állomásra az érkező kisvasúti ingavonat (!) érkezésére.
81. létezik ilyen is: fekete-fehér jelzés, mely látszólag sehonnan sehova nem vezetett, de nem is időztem itt sokat a kérdést vizsgálni
82. Mühlbach "tanyavilága"
83. Mühlbach közeleg
84. Salzach folyócska Mühlbacnál
85. kisvasúti ingavonat érkezik Mühlbach im Pinzgau állomásra
Magyar vasutas szemmel nézve furcsa volt a tisztán „női szakasz” a vonaton, ugyanis a mozdonyvezető, a vezető jegyvizsgáló is nő volt, pár megállás után a jegyvizsgáló is hölgy lett. Közülük persze csak mozdonyvezető nem lehetne nő itthon, de ez már más téma. Felszállva a vonatra gyorsan meg is vetették velem a teljesárú jegyet Zell am Seeig (nem az ÖBB az üzemeltető), a szép völgyben, részben a Salzach folyó mellett vezető vasútvonalon utazva, sokat nézelődtem és fotóztam az ablakon keresztül, Mittersillben még gőzösös nosztalgiamenettel is találkoztunk. Balra a túrám során érintett és látott hegyeket tudtam megfigyelni, jobbra pedig a sokszor emlegetett Magas-Tauern hegyei látszódtak. Az itt látható havas területekre kontrasztot nyújtott a völgyben lévő kánikulai hőmérséklet, ezt azonban a vonat jól működő klímaberendezése enyhített. A vonal egyébként saccra 80 km/h sebességgel járható, a vonat elég jól gyorsult és fékezett, modern utastere is csendes volt, Feltételes megállók tömkelege is van, még pedig magyar szemmel ugyancsak nem megszokott módon (a feltételes megállás sem egy elterjedt dolog, leginkább csak az ország északnyugati felében van alkalmazva pár vonalon): a vonaton leszállásjelzők vannak, a megállóhelyeken viszont a vonat érkezése előtt 5 perccel működtetni kell iránynak megfelelően a „felszállásjelzőt” amely egy vasúti fényjelzőt működtet, ez jelzi a mozdonyvezető(nő)nek a felszállási szándékot. Itt ez egy jól működő rendszer, Magyarországon persze nem kell senkinek bemutatni, hogy ha meg is épülne egy ilyen rendszer az meddig üzemelne üzemszerűen. Ezen kívül vannak fix megállási pontok is, amelyek leginkább állomások, ilyen pl. Mittersill.
86. hegyek, folyó, kisvasút, tetszett ez a rész
87. gőzös Mittersillben
Egy órás utazás után a nagyvasúti fővonal mellé becsatlakozva 11:55-kor érkeztünk meg Zell am See állomásra. A fordulóidő nem sok, 5 perc múlva már indult is a szerelvény vissza, szerencsére pont sikerült a mozdonyvezetőnő telefonos engedélye alapján a kalauz által kinyitott ajtón át megnéznem a vezérlőkocsi vezetőállását, szakmai szemmel tartogatott pár érdekességet. A mozdonyt megnézni már egyáltalán nem lett volna idő, így megköszöntem a segítséget, leszálltam és a kisvonat nem sokkal később el is indult visszafelé. Szétnéztem a perontetővel és nagy épülettel rendelkező állomáson, majd a Saalfelden felől érkező személyvonat peronjára sétáltam, mely 12:13-kor be is futott, ezen utaztam Schwarzach-St Veit állomásig, innen a Villach felől érkező Ec-vel utaztam Salzburgig, 10 perces késéssel érkeztünk. Nem kockáztattam az aluljáróban a Sparban a Nutella vásárlást, mivel 10 perc múlva, 14:08-kor indult is a railjet a bécsi reptér felé, így kigyalogoltam a peronra és azzal utaztam tovább. Bécsben átszálltam a Bécs-Záhony viszonylatú Hortobágy EC-re, melyen Tatabányáig utaztam, majd személyvonattal hazáig. Az állomásról sétáltam és egy pizza elfogyasztását követően érkeztem haza.
88. Krimml felé távozó kisvonat
89. Schwarzach-St. Veit állomás
