Zentralalpen: Obertauern-Tappenkarseehütte-Hüttschlag

 

Néhány nap pihenés, ügyintézés után újra nekivágtam Ausztriának, ezúttal az igazolófüzet  1-es kötetének befejező szakaszát és a 2-es kötet nyitó szakaszát választottam teljesítendő célnak, 3 nap alatt. A füzet szerint az egész túra közepes „mittlere” minősítésbe esett. Első nap 9 km megtétele után terveztem megszállni a Südwiener hüttében („Dél-bécsi ház”, érdekes, hogy az alpesi részeken nagyobb osztrák és német városok neveit adják a hüttéknek gyakran), majd másnapi hosszú menet, 18+7 km után a kötethatár, Tappenkarseehüttében szerettem volna szállást foglalni. A Südwiener hüttében gond nélkül sikerült, 16 eurós árat mondtak a telefonban, a Tappenkarba viszont teltházat, (ahol pedig elég baráti árakkal találkoztam a neten). Ennek egyáltalán nem örültem, de ennek ellenére nekivágtam az útnak. A maradék 12 km le a Tappenkarból Hüttschlagig a harmadik nap reggelére maradt, legkésőbb a 11:08-as buszt kellett elérnem a falu központjában hazafelé. Összességében nem tűnt vészesnek a 46 km-es táv, a domborzati viszonyokban sem volt várható semmilyen szélsőség, vártam már az indulás napját. Térdeim is kipihenték az előző túra viszontagságait.

 

Hajnali első személyvonattal keltem útra, majd győri átszállás után Sopronig utaztam. Itt volt egy fél órám vásárolni A Sparban, majd 8:44-kor indultam el Bécsújhely felé. Ott átszállás következett railjetre Bruck an der Murig, majd újabb átszállás után Knittelfelden át Unzmarkt állomásig utaztam. Itt volt egy szűk órám, meg is sütöttem a még kissé hűvös sajtos virslit az állomásépület mögötti rakodónál. Az állomás érdekessége, hogy a normál nyomtávú vasút mellett (fővonal Villach felé), egy hosszú kisvasút vonal, az ún. Murtalbahn kiindulópontja is egyben. Unzmarkt-Tamsweg között van személyszállítás, de a vonal a 11 km-rel feljebb lévő Mauterndorfban ér véget. A vonalat nem az ÖBB hanem a Steiermärkische Landesbahnen (STLB) üzemelteti. Mire végeztem az étkezéssel és azt követő mosogatással, beállt a leginkább villamosra emlékeztető kisvasúti szerelvény az állomási peron mellé. A vonat kétfős személyzete is megérkezett, egy kalauzlány és egy mozdonyvezető. Vasárnap lévén ketten voltak a vonaton, hétköznapokon a mozdonyvezető adja a jegyet is (első ajtós kisvonat?). Jegyvétel után beálltam a vezetőfülke mögé, melynek felső fele nyitva volt, így tudtam fotózni végig előre és mégsem tartózkodtam szabályellenesen a fülkében (természetesen a kollégával ezt megbeszéltem előtte, hozzá vannak már az ilyesmihez szokva, mivel elsősorban a turistaszállítás a fő profiljuk). Hosszú, bő 1,5 órás utazás következett a völgyben vezető kisvasúton, mely jócskán tele van szórva megállókkal. Teherforgalma mérsékelten jelentős, leginkább az érintett legnagyobb városból, Murauból a kiindulópont felé számottevő, itt személyzetváltás is történt. Az új kollégának sem volt kifogása a fotózás ellen, innentől már kicsivel látványosabb lett a vonal, folyó mellett kanyarogva, még el nem értük az 1019 méteres magasságban fekvő Tamsweg települést, tehát jelentős szintkülönbséget győz le a vonal Unzmarkttól idáig vezető 60 km-en.  Tűző napon itt már egy fokkal elviselhetőbb volt az idő, majd pár perc várakozás után meg is érkezett a busz amellyel a háttérben látható hegyek felé utaztam túrám kiindulópontjára, Obertauernbe (6,9 eurós teljesárú jeggyel utaztam). Viszonylag pontos időben szálltam le a buszról az első benyomás után általam csak „felnagyított Donovalynak” nevezett turistaközpontban.

 

1. Unzmarkt állomás

2. indulásra készen a kisvasúti szerelvény Tamsweg felé

3. a vonal ez szép pontja

4. Tamsweg, végállomás személyszállító vonatok részére

5. Obertauern, avagy a "felnagyított Donovaly"

 

Nekivágtam a pecsétet keríteni, de ez vasárnap délután nem volt könnyű, jó pár próbálkozás után végül egy üres vendéglátóhelyet találtam nyitva, itt sikerrel tettem pontot az itteni adminisztráció végére. Fél órát emésztett fel ez a művelet, de végül a központban, mely kb a hágó közepe volt indultam el a házak mögött a túrára. Eleinte vizes ösvényen haladtam, majd egy almnál (alpesi rét, gyakran valamilyen gazdasági/állattartási/vendéglátási épülettel/épületekkel) az út emelkedni kezdett. Egy elsőre benézett leágazásnál jobbra tértem, majd susnyás úton haladtam egy elágazásig, ahol ha akartam volna kis emelkedésű úton haladhattam volna szálláshelyem felé, de én a kijelölt és egyben szintesebb, de látványosabb utat választottam. Jelentős emelkedő következett, még felértem abba a magasságban ahonnan innen egy jó darabig hullámzott az út (kb 1950 m) és végre elkanyarodtam a hosszan elnyúló, mindenféle kacsalábon forgó ingatlant, vendéglátóhelyet és felvonók tömkelegének otthont adó, forgalmas úttal rendelkező Obertauerntől. Immáron erdőhatár fölött, hátam mögött, északkelet felé a Dachstein tömbje méltó hátteret adott utamnak a döntő többségében napos időben, bal kézre pedig hegyek meredeken leszakadó sziklatömbjei uralták a kilátást, a szép magashegyi környezet megvolt, nem lehetett panasz a hiányára.

 

6. Obertauernt elhagyva

7.-8. szép, magashegyi környezet

9. hátam mögött a Dachstein

10. naplementéhez közeledve

 

Egy kékes vízű tavacska közelében is elhaladtam, tehenek között. Bő 3 órás túrám legmagasabb pontja a Hengst nevű hegy volt, 2076 méterrel, markáns csúccsal nem találkoztam, hanem a hepehupás terep legmagasabb pontja volt ez. Este 8 után pár perccel innen kezdtem meg az ereszkedés 1800 méteren lévő Südwiener hüttéhez. Jelentős lejtő után kissé szelídebb lett a terep, miközben egyre közelebb kerültem a távolról is jól látható szálláshelyem felé, a környező hegyek szépek voltak, főleg bal kéz felé a naplementében. Mikor kibukkantam az erdőből (Hengst után kezdődött) először egy, Alpokban megszokott favályus forrással találkoztam egy alm szélén, majd 21 óra előtt 1-2 perccel érkeztem meg a Südwiener hüttébe.

 

11. szemben a Südwiener hütte

 

Bent egy kínai párt láttam, majd a tulajdonos úr és a párja jött elő köszönteni, érkezésem előtt egy baráti társasággal nézték a tv-ben a focit. Az úr megkérdezte a szokásos alap dolgokat (honnan, merre, meddig, egyedül, eszek, iszok-e, mikor indulok reggel), majd leültem pecsételni az egyik asztalhoz. Közben a focinak vége lehetett, mert a társaság elvonult én pedig fizetni szerettem volna. A megbeszélt 16 eurót szerettem volna átadni, de felmerült egy elég szokatlan kérdés: mivel nem eszek ott helyben a konyhából, így fizessek 5 eurót azért hogy a saját kajámat megegyem (mielőtt beléptem a hüttébe épp azon gondolkoztam, hogy milyen jó kis hely, egyszer vissza lehetne ide térni, nos ekkor ez a pozitív érzés egy pillanat alatt elszállt), legalábbis valami ilyesmit adott elő a tulajdonos felesége. Valószínűleg elég értetlenül és csúnyán néztem, valamint hozzátettem azt is, hogy akkor kimegyek kajálni a hüttén kívülre, végeredményben eltekintettek az 5 eurós lehúzástól, a tulajdonos úr mondta, hogy akkor 16 euró, az asszonyság mellette fújtatott egyet, majd annyit mondott, hogy ne egyek a szobában mivel ki van takarítva. Én is így gondoltam, nem fogok semmiféle felárat fizetni azért mert a saját kajámat eszem meg, álljon meg már a menet, lehet, hogy külföldi vagyok, de azért hülye még nem!

Mielőtt felmentem volna a szobába a prospektusok között megakadt a szemem egy igencsak témába vágó könyvön, Fritz Peterka: Zentralalpenweg című művén. Belelapoztam, a túraleírásokon kívül szintmetszetek és útvonalvázlatok tették teljessé a művet, el is határoztam, hogy amint tudom beszerzem. Az úr megmutatta a mosdót,fürdőt, cipőtartó állványt, majd a szobámat. A szoba egy éjszakára megfelelt, a lágerre emlékeztető helyiségben egyben volt két fekhely, szemben vele pedig egy kis asztal két székkel. Eleget téve az előbbi kérésnek, lemásztam a nyikorgós lépcsőn (ez is egy kötelező darab a legtöbb emeletes hüttében), majd az udvaron egyik asztalnál a nap utolsó fényeiben kezdtem el gázfőzőn melegíteni a vacsorára hozott konzervet. A nő nagy mosolyok után itt is megtalált (szerintem már nem tudott mibe belekötni) kint és mondta, hogy a szemetet vigyem magammal és oda adott egy szemetes szatyrot. Na erre már tényleg bepöccentem: a Magas-Tátrában egy Rysy háznál, ahol csak az kerül fel vagy le amit az emberek a hátukon fel- vagy levisznek, ott megértem ezt a helyzetet és tiszteletben is tartottam, de egy ilyen helyen ahová keréknyom vezet a nem is olyan messze lévő településtől és autó áll az épület mellett, ott elég nevetséges volt ezt hallani. Vacsora után a szobába mentem, gondoltam ha más nem, legalább a fürdés jó lesz, hát nem! Leérve a zuhanyzóhoz már szinte éreztem a meleg víz érzését amikor hidegzuhanyként ért a pénzbedobós gép, azaz x euróért jön a meleg víz, anélkül csak a hideg, de találkoztam már olyannal is ahol a pénz nélkül egyáltalán nem folyt a csapból víz. Ezt a pénzbedobós témát elfelejtették közölni, mivel már bőven 10 órára járt az idő, így nem is forszíroztam tovább a dolgot. Egyrészt annyira nem izzadtam meg, kétrészt nem kívántam e remek szálláshelyet tovább gazdagítani, így felálltam egy sámlira és a csapból mosakodtam meg hideg vízben. Természetesen a radiátorok melegvíz keringetése is le lett kapcsolva, de szerencsére reggelre így is megszáradt a kimosott alsónadrágom és zoknim. Mérgelődve tértem vissza a szobámba, majd térképnézegetés után lekapcsoltam a lámpát.

 

 

12. két matracos ágy az egyik szobában, kényelmes volt, de a sok járkálás és nyikorgó padló nem hiányzott

 

Pocsék alvás után, a reggeli teendőket követően, fél 8 után indultam útra a szikrázó napsütésben. A szomszédos alm istállójában épp a reggeli fejés volt folyamatban (lassan rögződnek a tehenekkel kapcsolatos munkafolyamatoknak egy része a fejemben), a műveleten átesett állatok az ösvényen sétálgattak az újabb adag fű irányába. Kikerülve és megelőzve őket érkeztem meg az első komolyabb emelkedőhöz, melyen felkapaszkodva egy lejtő következett, majd a következő hegy oldalában egy újabb emelkedő. 2236 méterre kellett felkapaszkodnom, tehát a hüttétől ez bő 400 méter szintet jelentett. A második emelkedőn láttam a Tauerntunel autópálya alagút előtti parkolóhelyet távolról, a járművek zaja bőven felhallatszott.

 

13.-14. első méterek a mai szakaszon

15. lent látszik az autópálya alagút előtti terület

 

Felérve az aktuális szinte, szép kilátás közepette magasfeszültségű oszlopok társaságában a hepehupás terepen haladtam tovább, majd egy kisebb púp megmászása után egy elnyújtott emelkedős ösvény vezetett fel a Taferlscharte 2236 méteres magasságára. A kis nyeregből szép kilátás nyílt az előttem álló katlanra, a hátam mögött lévő völgyben megrekedt ködből kikandikáló csipkés csúcsokra. Az útjelző táblától pár méterre fa szekrény állt, először azt hittem, hogy lesz benne pecsét és csúcskönyv, de hamar kiderült egy vallási emlékhelynek ad otthont, szent képekkel, mécsesekkel.

 

16. útban a Taferlscharte felé

17. kilátás a Taferlschateról délkelet felé

18. kilátás a Taferlschateról délnyugat felé

 

Ejtőztem itt egy kicsit, majd megkezdtem az ereszkedést, a Taferlscharte túloldala nagy odafigyelést igénylő, nagy lejtésű rész, nem mondanám könnyűnek. Egyedi dolog a továbbra is itt húzódó nagyfeszültségű távvezeték oszlopokkal, ez magas hegyeken nem túl gyakori látvány. Ezek után egy hegy oldalában vezető rövid ösvény következett, majd egy legelő kerítés után egy kis emelkedő, majd lejtő, látótávolságban tehenekkel. Ezek után a katlan hegyeinek oldalában haladtam egy jó darabig, közben kitartóan sütött a nap tovább. Az autópálya távolról is látható szellőztető berendezéseinek közelében átkeltem egy patakon, majd egy újabb emelkedő után egy tó mellé érkeztem, a tó mellett egy az előbb jobbról, északi irányból a hegygerincről érkezett turistacsapat pihent. Nem álltam meg, amint megtaláltam a tovább vezető utat haladtam tovább a hegy oldalában, közben egyre többen jöttek szemben az ösvényen.

 

19. ereszkedés lefelé, nem volt könnyű terep

20. ebben a katlanban haladva töltöttem az következő bő 2 órát

21. az egyik határoló hegy "őrködik"

22. kőomlás

23. kilátás dél felé a völgybe

24. a völgy lassan bezáródik, balra az autópálya szellőző objektuma

25. kis ösvényen a patak mentén

26. szép fekvésű tó

 

Először szintben, majd egyre lejtve, erdőbe érve, majd onnan ismét kibukkanva érkeztem meg a Jakoberalm hosszúkás házához, ahol a külső részen vendégek ültek. A vendéglátóhely személyzetét két szimpatikus fiatal hölgy alkotta, megkérdeztem hogy nem zavarja-e őket, ha maradok fél órát, nem volt ellene kifogásuk, így leültem az egyik pad-asztal együtteshez pecsételni, majd előkerült a gázfőző is és megsütöttem késői ebédemre a sült szalonnát. Kétségtelenül magyaros megoldás ez (újra és újra), a kontrasztot a velem szemben ülő és fogyasztó osztrák vendégek adták, akik bőségesen ettek és ittak itt, a táskájuk pedig az enyémnél persze kisebb volt. Valahogy ez lenne a Zentral teljesítésének alapértelmezése vagy máshogy szólva „normál módja” amikor is a normális fizetésből nem fájó költeni itt ilyesmire, azaz fogyasztani a legtöbb helyen helyben és kis zsákkal menni, nem rohanva. Ezen kívül az utazgatás sem von el annyit időt, mint pl esetemben. De ugye ez az ideális és számukra belföldi (mint itt az Országos kék pl), ezzel szemben a „magyaros” és külföldi típusú haladást én testesítettem meg ott helyben. Úgy vettem észre a nagyobb etapok teljesítése itt kevésbé divat mint pl. a szlovák SNP túra lenyomása egyben, vagy a mostanság sok „egybenlenyomomakéket” témán agyaló jó pár ember Magyarországon. Visszatérve a Jakoberalm padjára, a cuccaimat lassan elpakoltam, feltöltöttem a favályús forrásnál a vizes palackjaimat, majd elindultam, nagyjából 14 órakor.

 

27.-28. Jakoberalm és falatozás ugyanitt

 

Éreztem már korábban is, hogy komolyabban kellett volna vennem a napsütést, bőröm lassan kezdte jelezni, hogy a megszokottnál több napfény érte. Szerencsére ezek után már egyre több felhő jelent meg az égen, így nem vettem elő a napvédő krémet. Keréknyomon haladtam egy darabig, majd erről letérve tehenek társaságában egy hosszú és fárasztó emelkedő következett az ösvényen. Miután felértem a borókás aktuális magaslatra egy 3 tagú lány társaság jött velem szemben, majd egy idősebb úr is haladt velem ellenkező irányban. A hepehupás terepről bal kéz felé egy tekintélyt parancsoló bő 2500-as csúcs magasodott, aljában szép tóval, hátrébb pedig újra látszódott az autópálya.  Kevésbé élesen balra egy szintén 2000-es, kör keresztmetszetűre hasonlító csúcs emelkedett, mögötte pedig már bőven a 3-as bőven magashegyi kötet illetékességi körébe tartozó, ekkor is még (július eleje) havas csúcsok látszódtak. Jobbra pedig a Mosermandl  2680 méteres elnyújtott sziklatömbje magasodott. Az alpenvereinaktiv.com oldalon publikáló, a Zentralt járó Sebastian Beiglböck úr kitérőt tett ide, láncos rész is van itt fent, de én idő/energia/ kedv hiányában ezt kihagytam, pedig csúcsrekord lehetett volna. Újabb emelkedő következett egy kis vizezésekkel tarkított patak szomszédságában, majd egy tehenekre figyelmeztető tábla után érkeztem meg a szép fekvésű Essersee tengerszemhez, a nyugalmat árasztó C alakú tó mellett tartottam egy rövid pihenőt. Innen pár lépésre már látható volt Franz-Fischer hütte, az aktuális szakaszhatár, ahová bő 20 perc múlva meg is érkeztem. A kívülről és belülről is szimpatikus épület előtt a padokon ültem le, majd pecsételés után bekéreckedtem wc-re (a személyzet is rendes volt), majd a személyzet tagját alkotó egyik sráccal beszélgettem angolul. 15 euróba került volna egy éjszaka, pénzbedobós a fürdő, ezen kívül szerintem finom ételeik is vannak, a látszólag nem régen felújított épületen belül. Összességében jó benyomást keltett bennem ez a korrektnek tűnő hely, ha nem így lett volna a túra szervezve, akkor lehet maradtam volna itt egy éjszakát. Megvallva az igazat tartottam a Tappenkarseehüttében felvázolt tömegtől, amelyet a srác is vázolt, hogy nyáron szezonban eléggé tele szokott lenni. Úgy voltam vele, hogy majd alakul a helyszínen az egész, sajnos nem fért volna bele a hátralévő +7 km a másnapi útitervembe, még egy napot pedig nem szerettem volna maradni.

 

29.-30. a túra folytatódik

31. Mosermandl alulról nézve

32. Essersee partján

33. Franz Fischer hütte padjainál

34. a hüttétől pár lépésre lévő szép tónál

 

Tehát belevágtam a Zentral 1. kötetének utolsó, 7 km-es, 30. számú etapjába. Az egyetlen nehézséget a következő, Tappenkar völgyet a mostanitól elválasztó Weißgrubenscharte 2355 méteres magassága, majd az onnan követő leereszkedés adta. Elhaladtam a hütte szomszédságában lévő Zaunersee mellett, a keréknyomról letérve hegy oldalában vezető ösvényen haladtam kis emelkedéssel egyre feljebb. Út közben a borús és derült ég váltakozása érdekes fényviszonyokat produkált egy-egy időre, egy kicsit még az eső is erőlködött, szerencsére a csapadék ennyiben is maradt az egész túrára. Nemsokára megérkeztem az Ilgseehez, a szintén szép fekvésű hegyi tótól még szebb volt a kilátás a környező, kisebb hófoltos hegyekre. Egy kis púp után átkeltem egy másik kis patak és a tó határán fekvő megmaradt vastag havas rész mellett, majd innen le kellett ereszkedni egy hegy alá, majd oldalában indult a napi utolsó megpróbáltatás, a Weißgrubenscharte felé az emelkedő. ¾ óra volt megadva szintidőnek, bő fél óra alatt fel is értem a nem túl szélcsendes nyeregbe, a szél ellenére is elidőztem itt a kilátás megcsodálva. Minden irányban volt valami látnivaló. Bevallom őszintén azt hittem, hogy ezen a ponton elém tárul a Tappenkarsee víztükrének nagy része, de ez nem így történt ugyanis a nyeregtől jobbra lévő hegy (Weißgrubenkopf) alsó része eltakarta.

 

35. visszanézve, középen a Franz Fischer hütte áll

36. érdekes fények, ezen a részen erőlködött egy kicsit az eső, szerencsére csak pár csepp lett belőle

37. újabb szép hegyi tó

38.-39. Weissgrubenscharte, kilátás keleti és nyugati irányok felé

 

Nem kis esésben fekvő lejtős út következett, az első felében láttam és hallottam egy mormotát is. Folytatásában patakátkelések, majd a borókás részben egy kis saras szakasz is várt rám. Miközben egyre lejjebb kerültem vált egyre inkább nyitottá a völgy: balra a völgy vége volt, jobb szélén egy jellegzetes Glingspitze (2433 m)csúccsal, ebben a völgyben halad a 3-as kötet útvonala. Jobb kéz felé pedig látható vált a szemközti hegyoldal aljában fekvő Tappenkarseehütte és tőle nem messze a tó is. A fényképezőgépemmel zoomoltam a házra, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy tömeg lenne (hiába, ez a kérdés fontos volt), a tó felé vezető úton is csak pár embert vettem észre, szóval bizakodtam, hogy lesz jó helyen a házban. Leérve a hegy aljában érkeztem meg a Zentral egyik legfontosabb elágazásához: balra a 3-as magashegyi és gleccseres kötet indult útjára Feldkirch felé, jobbra pedig pár száz méter múlva az egyes kötet befejeződik, hogy a Tappenkarseehütténél átadja helyét az onnantól Feldkirch irányába tartó 2-es kötetnek.

 

40. ereszkedés közben, balra már a 3-as kötet "fennhatósága" alatt

41. elágazás: balra Hainburg, egyenesen a Magas Tauernen át (eddig az Alacsony Tauernen át jöttem) Feldkirch, hátam mögött pedig...

42. a 2-es kötet folytatódik amely Pingaun és sok-sok kisebb alpesi hegycsoporton át éri el a Lindauern hüttét, majd Feldkirchet, balra a Tappenkarseehütte

43. az elágazás füzetek nélkül

 

Bár a 3-as kötet az alapútvonal, szerintem a 02A jelű kettes kötet által kijelölt útvonal is hasonló értékű. Nehézsége a 3-asnál lényegesen kevesebb (nem kell gleccsertúrára menni többen pL), valamint rövidebb is, de szerintem ez sem kisebb sportérték ha az ember végigjárja. Amikor 2016. novemberében beszereztem az igazolófüzeteket, akkor még úgy gondoltam, hogy innen balra fogok fordulni, azaz a 3-as köteten fogok végigmenni, de közben az idő, tapasztalások és valamivel nagyobb rálátás a témára a 2-es kötet felé billentette a mérleg nyelvét. A 3-as kötet több kihívást tartogatna, de egyelőre nem tervezek hegymászó/sziklamászó tanfolyamot elvégezni, valamint egyedi időbeosztásom kapcsán sem lehetne felvállalni azt a szervezési többletet amivel még legalább egy vagy több embert elhívnék magammal túrázni és a gleccsereken egymás után haladnánk, kötéllel összekötve, természetesen úgy hogy mindannyiunk rendelkezik a szükséges felszereléssel (beülő, kötél, sisak, jégcsákány stb). Legfőképpen ezért fordultam most jobbra, azaz a mostani megközelítéssel is végigjárható 2-es kötet felé. Biztos ami biztos alapon, ahol a két kötet útvonala véglegesen újra találkozik (előtte jó pár helyen megközelítik egymást, Tirolban Serfaus-Kappl között együtt vezetnek), a Tschagguns utáni Lindauer hütténél, onnantól Feldkirchig (közös szakasz) mind a két füzetbe fogok pecsételni, ki tudja még mit hoz a jövő. Ha a jövőt megjósolni nem is, de a jelenről mesélni tudok, szóval a jó pár kötelező kép (elágazás, füzetekkel kézben, selfie) elkészítése után, a szabadon legelésző lovak közelében érkeztem meg az 1820 méteren fekvő Tappenkarseehüttéhez, 20 óra után pár perccel, jó érzés volt annyi túra után, a túra eme vízválasztójához érkezni. Távolról látszott a tavon egy motorcsónak, azzal hozzák-viszik az élelmet a hüttébe, a partról pedig kötélpályás "kajalift" üzemet a házig.

 

44. Tappenkarsee

45. pár lépés a cél

46. a túra vízválasztója

 

A háznál már nyilvánvalóvá vált, hogy nem üres, kint egy ránézésre fiatalabb középiskolás évfolyam egy része mászkált, belépve az épületbe pedig az étkező helyiségben is jelentős számú vendéggel találkoztam. Telefonomra nézve ezúttal a füzetnél kevesebbet, 21,7 km-t mentem 12 óra 33 perc alatt. Jó pár helyen pirosló, megégett bőrrel és fejjel léptem a pulthoz, ahol épp előttem alpenverein tagsági kártyákat váltottak ki fizetés után. A fiatal recepciós hölgynek pár szó után is kiemeltem, hogy egyedül szeretnék aludni (a mai nap fáradtsága, a másnapi korán kelés+hátralévő út, valamint az onnan következő 12 órás hazaút megkívánta a nyugodt körülményeket és pihentető alvást), szerencsémre ez nem is ütközött akadályba és mivel van alpenverein kártyám, így elég baráti 12 eurós összeget kellett csak fizetnem. Ezek után a hölgy megmutatta a szobámat. Emeletes ágyas, saját mosdós, 4 férőhelyes, tóra néző ablakkal rendelkező szoba teljesen ideális volt egy éjszakára. Ezek után lementem a közös helyiségbe érdeklődni a fürdésről, ez +3 euró befizetésével járt, de még így is elég jó árnál jártunk. Ezek után pecsételtem az étkezőbe kirakott (elvileg a külső falon is van pecsét, de ezt nem néztem meg) pecsétekkel, ez a szokásosnál tovább tartott, mivel 3 füzetbe is kellettek a lenyomatok. Visszamentem a szobámba, vacsorázás után lementem fürödni, a fürdőszoba szomszédságában volt a fiatal iskolások helye egy lágerben, a lányok többször vihogtak rajta, hogy ott egy külföldi a közelükbe, aki ráadásul férfi és náluk idősebb, bár ennek a korosztálynak a fele ennyi is elég lett volna a jókedvhez ismerve a kamaszkor sajátosságait. Kis várakozás után szabad lett a fürdő, majd az ajtót magamra zárva bedobta a 3 euróért kapott zsetont és a zuhany azonnal megindult a víz. Egy megváltás volt meleg vízben mosakodni és lefürödni, felfrissülve érkeztem vissza a szobámba. Rég éreztem magam ilyen jól egy osztrák szálláson és ezért nem is kellett horror összegeket fizetnem. Közben az ablakon szépen lenyugodott a nap, a Tappenkarsee szép víztükre vonzotta a tekintetet a közelében lévő hegyekkel együtt. A szobában lévő mosdó feletti lámpánál lévő dugaszolóaljzat sajnos nem működött, így a folyosón lévőn maradt az estére teljesen lemerült telefonom (a navigáció/ számláló/útvonal rögzítő mapy.cz applikációja egy hosszabb túrán jócskán fogyasztja az akksi töltöttségét), melyet a régi töltőm lassú töltése miatt kénytelen voltam egész éjszakára kint hagyni. Nem tesz jót a telefonnak, de nem is tudtam megvárni, hogy feltöltsön. Attól egy pillanatig sem tartottam, hogy bárki hozzányúlna. Némi hezitálás után 4:45-re állítottam órát, így ¾ óra reggelivel és készülődéssel számolva fél 6 körül terveztem a startot, a hátralévő 12 km 2-es tempóval számolva is bőven belefért volna 11-ig, ezen kívül pedig pecsétet is akartam keríteni a füzetembe, mivel a következő túrára gondolva úgy láttam, hogy a Gamskarkogel (Bad Hofgastein) felől érkezve erre lényegesen kevesebb időm is lesz (ez a gondolatom helytállónak is bizonyult a következő túrán). 22 óra után nem sokkal kapcsoltam le a lámpát és bújtam be a dupla takaró alá, majd aludtam el.

 

47. lakosztályom, jobbra az alsó ágyat választottam. Egyedül jó volt, többen már gázos lett volna

 

Az ébresztő megszólalása előtt már fent voltam, egész jól aludtam. Az ablakon kinézve szépen vöröslött a fokozatosan felkelő nap a tó mögötti hegyek takarásában, egyik legszebb panoráma volt eddig amit szállás ablakából láttam itt.

 

48. gyönyörű látvány a szobám ablakából

 

Felkelés után lehúztam a telefonomat a töltőről, majd reggeliztem és összeszedtem a dolgaimat, majd pár fotó készítése után pár perccel 5:30 után útra keltem. Több mint 300 m szint volt hátra az aznapi emelkedőből a 2077 méteren fekvő Draugsteintölig, ahová bő egy órás út után érkeztem meg, útközben patakokon átkelve és egyre szebben és többet láttam a Tappenkarsseból, igazán szép látvány volt, főleg a környező hegyekkel együtt. Szerencsére borús idő volt, ennek kifejezetten örültek megégett bőrfelületeim. A nyeregben nem túl jellemző módon kereszt állt, ennek tövében lévő padon ücsörögtem egy kicsit. Szemben, azaz nyugati irányban jobb kézre a nyereg névadója a Draugstein 2358 méteres sziklás csúcsa zárta a látóhatárt, balra pedig a tegnap már említett havas hegyek, csak más szögből. Előrefelé pedig látszott annak az elnyújtott lejtőnek az első része amely alatt Hüttschlagig több mint 1000 méter szintet kellett vesztenem. A Hüttschlag utáni 2467 méteres Gamskarkogelt nem sikerült felismernem a panorámában.

 

49. indulás után nem sokkal

50. Tappenkarsee, az egész tó egy képen

51. Draugsteintörl, innen indultam el lefelé a hegyről

52. Draugsteintörl, visszanézve

 

Pár perc után megindultam lefelé az ösvényen mely hol szelídebben, hol kissé intenzívebben vitt lefelé, útközben érintettem egy favályús forrást is (elágazás nem sokkal később a Draugstein felé), mely az út mellett volt jobbra. A hegy oldalában vezető ösvényen fél 8 előtt érkeztem meg a Draugsteinalmon fekvő, egymás mellett elhelyezkedő  Steinalm- és Schrambachhüttéhez. Örömmel vettem észre a Steinalmhütte egyik padja mellett a kis pecsétes dobozkát, meg is ragadtam az alkalmat, hogy az előző este megnyitott 2-es kötet füzetében lévő pecsétek számát bővítsem, nyomtam a Salzburger almenweg pecsétjével is. Kijött egy srác a faházból és érdeklődött utamról, meglepődött amikor megtudtam az állampolgárságomat és hogy honnan hová tartok és elismerését fejezte ki, valamint mondta, hogy 2 óra alatt le lehet érni Hüttschlagba, ezt mondjuk egy kicsit kevésnek tartottam (talán pihentem és cucc nélkül tempósan menne). A térképen jelzett felvonókról azt hittem hogy kabinos személyfelvonók, de kiderült, hogy csak „kajaliftek” ahogyan azóta elneveztem az ilyen szerkezeteket: eddig kocsival meg nem közelíthető hütték élelmiszer és egyéb felszerelés ellátása kapcsán találkoztam ilyenekkel, amelyek a lentebbi völgyekből szoktak indulni. Kreatív és látványos megoldás. Mondjuk nem hinném hogy a magas-tátrai Rysy ház ellátására ilyen építését engedélyeznék, így oda marad a hagyományos, lábon felvitt cuccokkal történő ellátás. Ausztriában eddig még nem találkoztam ilyen rendszerrel működő házzal. Kinyitva a legelő kapuját a tehenek között hagytam el a két hütte közötti udvart, majd meredek, szerpentines ösvényen haladtam egyre lejjebb, szintén tehenek között. Lejjebb az  ösvény patak mellé ért, majd azon átkelve folytatódott és egy nagyobb fejtő után a kajalift alsó állomásnál keréknyomba torkollot. Egy újabb patak után (volt híd) a köves keréknyom lejteni kezdett, majd egy idő után aszfalttá válva vezetett egyre lejjebb. Közben a nap időnként előbújt a felhők mögül, de egyelőre maradt a borult időé a főszerep.

 

53. hosszú lefelé vezető út felső részén még, a forrás után

54. Schrambachhütte-Steinalmhütte

55. híd a patakon, rövid de látványos rész volt ez

 

Hüttschlag határához érve egy jó állapotú szerpentines úton (ezt az utat a mapy.cz nem jelezte, helyette a régi, már forgalom elöl lezárt útra akart vinni, nekem meg megfelelt ez a mostani is) értem le Karteis falurészbe. A rendezett házak között haladva találkoztam egy turistacsoporttal akik a ez útjelző nézegetése után indultak el felfelé, mondtam is magamban, hogy hosszú emelkedő lesz ez. A lakott terület szélén egy kis kápolnát néztem meg kívül belül, majd a hegy oldalának nyírását figyeltem meg távolabb, amit egy célgép segítségével hajtottak végre. A kis kápolnától pár lépésre egy patak híd után volt az első buszmegálló, amelyben leellenőriztem a menetrendet, de Hüttschlag központja innen még legalább 2,5 km-re feküdt, ha itt szálltam volna fel a buszra, akkor az a következő túrán jelentett volna nem vállalható többletet, így a krisztály tiszta és bővízű patak mellett indultam el lefelé az aszfaltos úton. Nagyjából 10-15 perc múlva értem el Wolfau falurészt, a csendes és egy kivételével rendezett porták között haladva nem történt hamar elértem a lakott területe végét egy elágazásban. Itt hivatalosan fel kellett volna mennem a szemközti úton, hogy azon keresztül érjem el a központot, de én a jobb oldali főbb útra szavaztam, a legkevésbé sem akartam már több szintet menni, főleg annak tudatában, hogy kb ugyanoda visz mindkét út. Jobb oldalon egy jó nagy hegy függőleges sziklafala zárta a látóhatárt, az elágazással durván szemben egy nagyon szép és látványos vizezés volt. Közben a nap egyre nagyobb erőkkel sütött ki, nem bántam, hogy lassan célba érek. Így is történt bő tíz perc múlva már a Hüttschlag táblát fotózgattam. Egy idősebb néni szólított meg, látta, hogy úton vagyok, váltottunk pár szót, mondtam neki hogy hamarosan megyek haza. Pár méterrel odébb útjelző táblák jelezték, hogy az előbb említett sziklás oldalú hegy turisztikailag igencsak aktív, még klettersteig (a via ferrata német nyelvű megfelelője) is van ott. Rendezett házak között értem el a Hütschlag Ortsmitte (központ) buszmegállót 40 perccel a busz érkezése előtt (12,6 km, 4 óra 52 perc túraidővel).

 

56. Hüttschlag Karteis határában

57. kis kápolna Karteis szélén

58. érkezés Wolfauba

59. Wolfaut elhagyva, hátranézni is érdemes volt időnként

60. Hüttschlag felé haladva jobb kézre ez a szép látvány tárult elém, vízeséssel

61. végállomás következik

 

Nem bántam a nem kicentizett érkezést és pár perc ücsörgés után, zsákomat hátra hagyva elindultam pecsétet szerezni. A térképen jelölt vendéglátóhely be volt zárva, így a tűzoltóság mellett a központ felé vettem az irányt. Egy látszólag nem 2 ft/éj szálláshely központbéli épületébe tértem be, mint ránézésre első nyitva tartó helyre, a recepciós hölgy meglepetésemre magyar volt, hamar bele is került a lenyomat a füzetembe. Visszafelé az út kanyarját levágva egy rövid vizes, füves ösvényen tértem vissza a megállóba, melyet addigra nagyjából évfolyamnyi általános iskolás gyerek és felügyelő tanárjaik leptek el. Beültem a táskám mellé, majd ott vártam ki az indulási időt. A busz pár perc késéssel érkezett, ezek után pedig az szinte az összes gyerek elkezdett egyesével jegyet venni…azt hittem lemegyek hídba mire végre én következtem a napon állva, meg is vettem a nem olcsó, 6,9 eurós jegyemet Sankt Johann am Pongau állomásig. A busz kb 10 perc késéssel indult, majd a falu után egy rövid alagút következett, a túloldalon pedig útépítés gyarapította az amúgy sem elhanyagolható késést. Útközben kisebb-nagyobb falurészek között haladva, majd Großarl város érintésével, nagyjából 8 perc késéssel érkeztünk az állomáshoz, páran futottak, hogy a 11:53-kor induló regio express vonatot még elérjék Salzburg felé. Nekem két lehetőségem volt: 12:29-kor egy személyvonattal, vagy a 12:56-kor egy IC-vel menjek a következő állomásra, Bischofshofenbe. Előbbit választottam, így bőven volt időm az állomás közelében lévő boltba bemenni vásárolni (Nutella egész jó áron volt), majd visszatérni és enni a peronon (útközben árnyékot keresve haladtam, bőröm jelezte, hogy egyáltalán nem bánja a következő pár napos pihenőt). Pontosan érkezett a Talent motorvonat, összesen egy köztes megálló volt a következő állomásig, ahol a peron végén a hegyek megtekintése után tudtam folytatni az étkezést. Kaja után is még bőven volt időm a Bischofshofen állomáson.

 

62. Sankt Johann im Pongau állomás épülete

63. Bischofshofen állomás, észak felé nézve szép hegyekkel

 

Innen a Saarbrücken (Hamburg környéke, Németország) felől, 10 perc késéssel érkező német ingavonattal (101-es sorozatú mozdony, a Traxx őse+fehér kocsik vezérlőkocsival) utaztam Leobenig, kezdeti 10-12 perc késést tartva érkeztünk meg Leobenbe. A kalauz hölgy jóvoltából már tudtam, hogy az 5 perces csatlakozás nem is a vonat késése, hanem a másik vonat több mint egy órás késése miatt felejtős, így a mögöttünk jövő Talentes személyvonatra szálltam fel és utaztam Bruck an de Murig. Innentől railjettel mentem Bécsújhelyig, mázli, hogy a késés ellenére is előbbi vonattal tudtam utazni. Bécsújhelytől Jenbacher motorkocsiból kiállított személyvonattal utaztam Sopronba, itt elértem a 18:46-os Flirtes személyvonatot, így Győrben is elértem a 20:39-kor induló Talentből álló személyt, mellyel hazáig utaztam.