A lejjebb említett Fáy-kritika csak előzetes volt. Az ÉS legfrissebb számában jelent meg egy részletes beszámolója, a tőle megszokott őszinteséggel.

A vadonatúj Mini Cooper Countrymanemmel éppen az M7-esen utazok 130-mal, és az automata kormányzás mellett, Baráti Kristóf Bach-CD-jét hallgatva, másolom be a kritikát.

.

Hasonló az élmény a NAGY KALANDORRAL kalandozni kis hazánkban, mint Kristófot hallgatni (közben), és mindezt mindössze a mini, 7.919.000 Ft-os kezdőártól hirdetett csodálatos kis mini  csúcsmodelljében ülve. Az enyémet nem vettem, hanem nyertem, aminek feltételeit az ajánlott oldalon lehet megtudni :-)

.

A fele más

 

MŰBÍRÁLAT - ZENE - LXII. évfolyam, 39. szám, 2018. szeptember 28.

.

(Bach: Szonáták és partiták szólóhegedűre – Müpa, Fesztivál Színház, szept. 22.)

 

 

Milyen kár, hogy a józan észt legyűrte a kötelességtudat. 

A második részben viszont jött Baráti Kristóf, és tényleg, mintha azt a feladatot is magára vállalta volna a ráeső két szonáta és egy partita mellett, hogy az intézményt, a hangverseny intézményét is megtámassza a vállával. Mindent megkaptunk, amit csak az élő előadástól megkaphat az ember. Hogy rögtön az elején kezdjem: a hegedűhang szépségét.

.

Mint valami nagy idők tanúja, azt számolgatom, mikor is hallottam utoljára  Bach szólóhegedűre írt műveit hangversenyen. Régen, talán a nyolcvanas évek végén, Sigiswald Kuijken előadásában. Ami természetesen nem jelenti, hogy ne nyílt volna azóta alkalom rá, de hogy nem gyakran, az eléggé bizonyos. A három szonátából és három partitából mintha valami zenei kuriózum, titkos csemege vált volna, tessék hazamenni, és ott hallgatni a lemezjátszóból, ez valami olyan súlyos élvezet, hogy sem hegedűs, sem közönség nem bír vele. Közben a művek részletei gyakran hangzanak el, hegedűversenyek után a szólista egy-egy tételt választ ráadásnak, hogy halljuk, komoly emberrel van dolgunk. Teljesen követhetetlen, hogyan válik a nehéz súlyú műélvezetből ráadásdarab, de hát nem ez az egyetlen különös jelenség a napi koncertgyakorlatban, és egyébként sem érdemes éppen most bánkódni a jelenség miatt, amikor eljátszották mind a hatot a Müpában.

.

Még egy jó dolgot tudok a koncert körül, a megváltozott sorrendet. Két hegedűművész játszott, és ha jól értem az eredeti szándékokat, felváltva adták volna elő a darabokat, ami nagyon gyakorlatias dolognak látszik, de nagyon zeneellenesnek is, óhatatlanul valami vonópárbajjá változott volna a koncert, kinek ez tetszik, kinek az.

.

Utólag azért kiderült, hogy ettől olyan nagyon nem kellett tartani, nem hiszem, hogy bárkinek tetszett volna Jakub Jakowicz, főleg Baráti Kristóf mellett, de ehhez el kellett jutni valameddig a hangverseny során. Töredelmesen bevallom, úgy öt percig tetszett Jakub Jakowicz is. Bejött, és szinte még menet közben játszani kezdett, amikor más még hangol, mélyeket sóhajt, várja, hogy beboruljon az ég a közönség fölött, ő már mélyen benne járt a h-moll partitában, és miért ne tette volna. Nem kell feltétlenül végigjátszani a megszokott szertartást, ha ő úgy érzi, ez a zene sokkal természetesebb, hogy a maga módján közelebb van az utcai zenéléshez, mint a frakkba bújtatott élvezkedéshez, nézzük, hátha igaza van. A probléma esetleg akkor sem probléma, ha Jakub Jakowicz hegedűhangja is egy kicsit közelebb van az utcai zenészéhez, közelebb, mint ideális volna, nyinyeg meg zizeg, attól még Bach környékén vagyunk.

.

Sajnos semmi nem lesz jobb az első rész során, hogy pontosabb legyek, minden csak rosszabb lesz, a hangszer egyre hamisabb, a játék egyre dekoncentráltabb. Van egy pillanat a harmadik szám alatt, valahol az első két tétel fordulóján, amikor azt érzem, hogy már a művésznek is elment a kedve ettől az egésztől, szíve szerint levenné a hegedűt az álla alól, ne kínozzuk tovább egymást, ezt se játszani, se hallgatni nem jó, vegyük teljesítettnek a feladatot, tessék frissítőket vásárolni.

.

Milyen kár, hogy a józan észt legyűrte a kötelességtudat.

.

A második részben viszont jött Baráti Kristóf, és tényleg, mintha azt a feladatot is magára vállalta volna a ráeső két szonáta és egy partita mellett, hogy az intézményt, a hangverseny intézményét is megtámassza a vállával. Mindent megkaptunk, amit csak az élő előadástól megkaphat az ember. Hogy rögtön az elején kezdjem: a hegedűhang szépségét. Hogy nem azért hegedül valaki, hogy a többieket kínozza vele. A koncentráltságot, fegyelmet, póztalanságot, hogy egyedül állok itt, a pódium közepén, mégsem én vagyok a főszereplő. A teljes második rész fölépítettségét, három mű, három világ, mégis minden a Chaconne felé tart, ami a sorozat leghosszabb, legsúlyosabb tétele, közben mégis csak egy tétel a többi között. Kell hozzá némi erőgyűjtés, Baráti Kristóf is kicsit elkülönítette a koncert többi részétől, lerázta kétszer a karját, menjen bele gyorsan a vér, mert szükség lesz rá, aztán egyetlen lendülettel suhantunk végig a máskor kilátástalannak tűnő folyamaton, nem olyan nehéz, egyáltalán nem nehéz, csak annyira, mint fölrepülni a felhők felé, és bedugni a fejünket a mennyországba.

.

Gyors számvetés: jobb ember nem lettem. De gazdagabb igen.

.