Bajtai András

Ne me quite pas

Végül is nem utaztunk el Koppenhágába.
Pedig nézhettük volna együtt a hóesést,
mint azon az első közös délelőttön
a Mária utcai lakás ablakából, összebújva.
De az így kellett volna kései tanulságából
mostanra nem maradt más, mint a szégyen
és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen
te már régen megbocsátottál nekem,
de én magamnak - még mindig nem. Azon
a télen pedig amúgy sem esett annyi hó,
ami betemethette volna a sok múlt idő
és feltételes mód közöttünk húzódó árkait.
Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok
mögött született állatokat engedik vissza
a vadonba, ha felnőttek; te azóta talán már
újra szőke vagy, én pedig megőszültem,
csak ezt még kevesen veszik észre.
Egyre ritkábban hallgatom meg közös
dalunkat, amelynek címét mostanáig csak
mi tudtuk, de alig észrevehetően még most
is összerezzenek, ha meglátok egy lányt,
egy nőt piros ruhában az utcán. Mert lappangsz
bennem, mint az az elszáradt gesztenye
a fiókomban, te, a harapós lány, aki a leghidegebb
napjainkon a bokáján hordta karóráját.