.

Ars poetica

.
A vers?
A vers medúzafő, áttetsző test,
óvatos lépteivel,
a maga elmosódott vagy túlexponált
képeivel, az idült pillanattal,
fagyott cinege, szélütött történet
és helyszínek a vers, tétova futás
a billentyűkön, piros torok,
kövek a szavak közt, csikorognak
és fénylenek, vizes szavak
ragyognak,
a vers, a vers
szoros göngyöleg,
dereng benne az ősvilági víz,
a vers szárazra vetve tátog,
kiszáradt torokkal, bőrrel,
kopoltyúja föl-le emelkedik,
zihál és énekel, föltört lábára néz
ő is, talán remél?
valamit hisz? visz? evez?
(óh igen, igen: zenél, tudjuk, ez
volt már, húzza fülembe,
eltörött a hegedűm, ilyen!)
De a VERS! A VERS talán más?
Talán életben tart? Talán föloldoz?
Talán helyettünk él?! Talán helyettetek
megszólal, talán? talán?
talán óda, szonett, koszorú?
A kilőtt vers
eltalál, elhagy,
megtörténik, becsapódik, valamivé lesz,
veled, velünk, ó, igen, a vers
arra késztet, hogy nevess, hogy
verset írj te is, hogy kérjed,
még, még, s hogy elfeledd, esetleg
fölkavarja valamely forró vagy hűlt
emlékedet, mégsem te vagy,
szóval a vers, ó, mennyi beszéd
erről a dologról, – minek?
Hiszen itt élünk. Ehhez képest
a vers… Ugyan már!

.
(Hess, madár!)

.

/Balla Zsófia; az 1991-ben megjelent,

A páncél nyomai című kötetéből/

.

.

.

Egy orgonaművészhez

Majd semmire sem emlékszel.
Bévül összetorlódnak a jégtáblák,
a voltak.
Szemed ablaküvegén új
nyarak kékesői folynak.
A szárnyas orgona fölszáll majd veled,
köröz és visszatér.
Lábad alól egy megtaposott szólam
vergődik föl, de profundis
zenél a szél.

.

/Balla Zsófia; u.onnan/

.

.

.

A szextáns ezt mutatja

.
Az ablakod alatt fúj a tenger.
Ne hagyd magad, kezdj rá énekedre.
Pontus Euxinus, biztosabb, mint a vas.
A létező, az éggel egybeforrt, ködhavas,
a tenger, mely szüntelen mondja-
énekli eszelős sorait, bariton, basszus,
fölötte rikoltó szél, néma sirályok.
Vergődik, mint üstjében a főtt acél;
kiáltás feszíti a tengert, szülésgörcs rázza,
lázasan beszél velünk, szinte
önkívületben. Látod, milyen kék, milyen homályos
ez a pillantás? Értsd meg, kiért,
miért dörög-morog fénylő s fénytelen
sorokat, Ő, aki van, aki biztos ebben
az űrlyukas, félrecsúszott teremtésben.

.

/u.ott; A Fekete-tenger őszi leveleiből/

.

.

.

Pontus Euxinus: a Fekete-tenger latin neve