magyarpityu Creative Commons License 2018.09.17 -1 1 27006

Töprengek ezen a gondolaton! Valóban, gyerekkoromban, amikor a szüleim ellen vétettem (még ha ez nem direkt és készakarva is történt), nem mertem hozzájuk fordulni, pláne, miután ez kiderült, és nem lehetett már letagadni vagy másra kenni. De vajon Isten kegyelme nem éppen ebben kezd legelőször átformálni, hogy bár tudjuk, Isten ellen vétettünk, ezért jogos Isten haragja és megérdemeljük a büntetést, ám ennek ellenére mégis merjük és akarjuk hozzá vinni bűneinket! Mert hittel elfogadtuk, ezért biztosan tudjuk, Krisztusban már készen van a megoldás! Ha Krisztusban vagyok, akkor miért ne mernék az Atyához menni bármi bűnömmel? Mi mást is tehetnék bűneimmel? Nem éppen egyenesen az Atyához kellene vigyem vétkeimet, mintsem egy sötét kalitkában pusmogjam el, emberi feloldozásra várva? Aki ellen vétkeztem, azzal kell a bűnömet rendeznem!

 

Amúgy jó a felvetésed! Arra jutottam, éppen ebben tudja mindenki önmagán lemérni, mennyire kötődik az Atyához: az Úr mennyire Atya Isten számára, akihez bizalmasan fordulhat, vagy még egy félelmetes és büntető Úrtól tart, akitől tisztes távolságot illik tartani, és akivel szemben nincs szószólója, ezért még közbenjárót kell keressen hozzá? Köszönöm a gondolatébresztő felvetésedet!

Előzmény: forgione1 (26999)